A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Az INVERSEDANCE|Fodor Zoltán Társulat egyedülálló módon sokat turnézik, olyan helyeken jártak az elmúlt évek alatt, mint Ausztrália, Belgium, Ecuador, Kína, Törökország, Szenegál vagy Peru. De vajon mit jelenthet egy táncosnak, ha bő egy éven belül fotózhatja le magát a kínai nagy falon, a Machu Picchu-n és a Sydney-i Operaház előtt? A koreográfussal többek között erről is beszélgettünk, valamint arról, miért döntött úgy, hogy aktív táncos pályája közepén, és koreográfusi pályája kezdetén társulatot alapít, hogyan működtethető szervezetként egy együttes, és mit láthat valaki, ha night vision kamerával figyel egy gyerekközönséget.


Nem klasszikus módon, iskolákat elvégezve érkeztél a tánc világába, miért alakult ez így?
Debreceni születésű vagyok, és ott fogalmazódott meg bennem az első gondolat is, ami a tánc irányába vitt. Először a versenytánc világával kerültem kapcsolatba. Amikor nyolcadik osztályos voltam, az előttem lévő padban ülő osztálytársnőim megkérdezték, van-e kedvem táncolni, mert fiúhiány van. Ez a probléma egyébként a mai napig fennáll a mi szakmánkban. Aztán nagyon sokáig csináltam, 8-9 évig, mindenki kiesett, akikkel kezdtem, én pedig maradtam. Közben kárpitosnak tanultam, ami bár messze van a tánctól, de elmondható, hogy megvan benne az a művészi vonulat, ami sok szakmában talán kevésbé. Bár ez tetszett benne, hosszú távon mégsem vonzott annyira. Ma mégis nagyon sokat profitálok abból, hogy van ilyen irányú végzettségem, például amikor a társulat díszlet gyártási folyamatait kell felügyelni.
A versenytánc, mint Magyarországon oly sok minden, Budapest központú, és bár a Debrecenben kapott lehetőségeim nagyon jók voltak, mégis úgy éreztem nekem is nyitnom kell a főváros felé. Nemcsak a lehetőségek száma miatt, hanem volt bennem egyfajta kalandvágy is. Pesten aztán nagyon gyorsan beindult a pályám. Édesanyám egy debreceni ismeretségén keresztül eljutottam Jeszenszky Endréhez, és abban bíztam, hogy a versenytáncos hátteremmel és a tőle tanultakon keresztül gyorsan munkához jutok. Ma már tudom, hogy ezek nem voltak elegendőek akkor az azonnali önálló megélhetéshez, hosszú távon viszont nagyon sokat profitáltam belőlük. A „Mestitől” kapott mind technikai, mind szellemi útravalóért örökké hálás leszek. Érdekes, hogy sokszor csak évekkel később nyer értelmet egy-egy mondat, csak akkor érzi át igazán az ember a súlyát.

fodorzoli

A versenytáncot aztán hogyan váltotta fel a kortárs tánc?
Jeszenszky Endre órái mellett több különböző balett és modern tréningre jártam, de a versenytáncot ekkor még nem hagytam abba. Sőt éppen azért képeztem magam több táncstílusban is, hogy azt megtámogassam és abban legyek egyre jobb.
Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer elhagyom a versenytáncot, és a kortárs-modern irányzatok felé fordulok. Ebben a kezdeti időszakban a „Mesti” lelki és fizikai támogatása mellett nagyon sokat köszönhettem még Bakó Gábornak és Michael Kropfnak is, akiknek az óráit rendszeresen látogattam.
De visszatérve a kérdésedhez: még jóval ez előtt a küzdősportok különböző irányzataival is foglalkoztam, ezért volt egy alapvető tágságom, a földdel való kapcsolat és a lábemelések sem voltak ismeretlenek számomra, de persze az nyilván más, amikor ezeket művészi szintre kell emelni. Jó fizikumom volt, nem sérültem, ezek mind hozzátartoztak ahhoz, hogy gyors ütemben tudjak fejlődni. Eltelt két év, átnéztem az összes szakmai lehetőséget, mindenkihez mentem, akihez lehetett, előadásokat néztem, ismerkedtem. Nagyjából lefeleztem a napot. Az egyik felét a kortárs-moderntáncoknak és klasszikus irányzatoknak, a másik felét a versenytáncnak szenteltem. Egész nap táncoltam. Amennyire lehetett, édesanyámék támogattak ebben. Az első évem úgy nézett ki, hogy három napot töltöttem Budapesten, négyet Debrecenben, a következő évben már megfordult ez az arány, majd Debrecen és a versenytánc szépen kikopott az életemből, mert a kortárs-modern irányzatok teljesen rabul ejtettek. Aztán megismertem a Budapest Táncszínházat és Földi Bélát.

A Budapest Táncszínház volt az első hivatásos társulat ahol dolgoztál?
Társulati szempontból igen, az első. Jeszenszky Endre másfajta irányzatot képviselt, egy más, egyéni világot, akár a jazz táncot, akár a klasszikus balettet nézzük. Mindenki megtalálhatta azt, ami fejlesztette. De azt gondoltam, a társulati működés, egy repertoár elsajátítása, a koreográfusoktól való tanulás, mindenképpen a fejlődés egy következő lépése volt. A „Mestit” azért mindig meginterjúvoltam, hogy jó irányba megyek-e.
A Budapest Táncszínházhoz először csak órákat venni jártam be, Béla azt mondta, ha tanulok nála úgy 10-15 évet, lehet belőlem valaki. Persze ebben éreztem az iróniát, de a vicc ellenére, vagy annak hatására nagyon sokat tréningeztem nála, majd 1998-tól 2000-ig a társulat tagja voltam. Legalább huszonöt repertoárdarabot tanultam be különböző koreográfusoktól, nagyon intenzív időszak volt ez. Földi Béla koreográfiái mellett táncoltam például Juronics Tamás, Egerházy Attila és Frenák Pál darabjaiban, valamint olyan külföldi alkotókkal ismerkedtem meg, mint Raza Hammadi, Joseph Tmim vagy Neel Verdoorn.
Az ezt követő 7-8 évben is számos alkalommal dolgoztam még a Budapest Táncszínházzal, de közben vendégként volt alkalmam kiemelt szerepeket táncolni a Pécsi Balettnél, a Debreceni Balettnél és a Szegedi Kortárs Balettnál is. Ezek alatt az évek alatt többek között olyan alkotókkal dolgoztam, mint Myriam Naisy, Uri Ivgi, Robert North, Arthur Pita, Gustavo Ramirez.

Külföldön, Franciaországban, Angliában is szereztél tapasztalatot.
A táncos pályám közepén erősen elgondolkodtam azon, hogy nekem itthon van-e dolgom vagy külföldön. Mindig olyankor mentem külföldre, amikor volt egy olyan érzésem, hogy váltani kell. Amikor még meg tudok annyit tartani abból, amit csinálok, hogy támogatja a munkámat és az elképzeléseimet, de már új kapuk is megnyílnak. De sosem hagytam el igazán Magyarországot, kizárólag záros határidejű projektekre szerződtem, és a hazai társulatokkal is jó szakmai kapcsolatot ápoltam. Nem hagytam hátra bezárt ajtókat. Lehet ez is segítette társulatépítési törekvésemet.

Min múlik az, hogy az ember így távozhasson valahonnan?
Szerintem csak a kommunikáción. Nem hiszem, hogy bárkinek van oka rossz kapcsolatot ápolni velem, vagy a társulatommal. Volt egyszer egy érdekes beszélgetésem egy Birmingham-i munkám során, ami nagyon megmaradt bennem. Épp egy nemzetközi projektben vettem részt, és az egyik szünetben egy táncos kollégám megkérdezte tőlem, hogy amúgy mit csinálok otthon, hol táncolok, hogy élek. És elkezdtem sorolni. Akkor már több éve főállásom volt a Táncművészeti Főiskolán, túl voltam számos gyönyörű szerepen, készítettem darabot a Budapest Táncszínháznak, a Szegedi Kortárs Balettnek, a Magyar Nemzeti Balettnek, a Táncművészeti Főiskolának és minden évben volt egy saját bemutatóm az akkor projekt alapon szerveződő társulással, mely előadásoknak legtöbbször – az akkor Török Jolán vezette – Nemzeti Táncszínház adott otthont. Mindezekkel komoly sikerekben volt részem. Ekkor a kollégám visszakérdezett, hogy: ha ilyen lehetőségeid vannak a szülőhazádban, akkor miért vagy most itt külföldön?
Kint egyedül voltam az albérletben, fáztam, itthon voltak szakmai lehetőségeim és itthon volt a családom. Kint pedig csak azért, hogy egy korábbi, be nem teljesült vágyamnak eleget tegyek, olyan terheket vállaltam, amiknek – így visszanézve – semmi értelme nem volt, még akkor sem, ha kint új szakmai impulzusok értek. Akkor azt mondtam, ez ennyit ért, hazajöttem, és elkezdtem lerakni a társulat alapjait és hittem a leendő együttes dinamikus fejlődésében, valamint, hogy a hazai és nemzetközi alkotók műveiből készült repertoár kiépítésével tudnak majd korábbi elképzeléseim kiteljesedni. Rájöttem, hogy az országhatárok valójában csak szimbolikus határokat képeznek a szakmai életben, és tulajdonképpen a munka minősége határozza meg az elégedettségemet és nem a helyszín.

Hogyan jött az első saját koreográfia ötlete?
Az első darabomat a Budapest Táncszínház részére készítettem, gyakorlatilag koreográfusi tapasztalat és mindennemű támogatás nélkül. Az egyetlen pénzügyi forrás a Nemzeti Táncszínház által nyújtott előadás-költségtérítés volt, amely – miután a darab a Táncszínház refektóriumába készült – igen kevésnek volt mondható egy új produkció létrehozásának költségeihez képest. Földi Béla ezt átengedte nekem, így mégis volt valamennyi induló forrásom első bemutatóm megalkotásához. Béla adta továbbá a társulatot, én meg hozzátettem minden mást. Éjjelente zenét vágtam, a díszletet az egyik táncos lakatosként dolgozó testvére csinálta, még a premier héten is festettük. Mindez 2005-ben történt. Nagyon szerettem azt a darabot, komoly mélysége volt. Emlékszem, hogy akkoriban volt egy öreg autóm, abban hallgattam a zenét, kikapcsoltam minden információt, nem akartam emberekkel beszélgetni. Nagyon beletettem a lelkem, furcsa volt, hogy valami ennyire be tud szívni.
Koreografálás közben igen sok addig nem ismert problémával találkoztam, melyeknek megoldása mind rám várt. Rájöttem, hogy egyedül vagyok, ha csinálom, akkor haladok, ha nem csinálom, akkor nem. Ez a fajta szellemiség segíti a mai életemet is, és ezek a korábbi meccsek tudat alatt edzettek a társulati lét kihívásaira.

Miért szerettél volna saját társulatot építeni? Ez tudatos döntés volt, vagy elkezdett kialakulni körülötted egy társaság?
Amikor megalakult a társulat, már nagyon régóta csináltam projekteket. Hívtam innen-onnan embereket, külsősöket, szabadúszókat, és mindig összeállt valami. Azt szoktam mondani, hogy a társulatalapítás azért volt elérhető cél, mert annyi projektünk volt már, hogy időben összeértek. Az is benne volt, hogy a saját elképzeléseimet akartam megvalósítani. A mai napig az a helyzet, hogy kíváncsi vagyok, hogy amit csinálunk, működik-e, és a kisebb-nagyobb eredmények erőt adnak a további munkához. Persze attól a fajta működéstől, ami megfelelő, még nagyon messze vagyunk. A társulat művészeti támogatása alig fedezi néhány hónapunkat. A próbaterem, ahol dolgozunk, felújításra szorul, az emberek honoráriumát emelnünk kellene, adminisztratív, szervezési és erőforrás problémákkal küzdünk, a költségeink folyamatosan emelkednek, ezer feladat van, amit meg kéne oldani. Mégis, a mai napig vannak itt olyanok, akik a kezdetek óta, vagyis 8. éve tolják a társulat szekerét.
A nehézségek mellett mégis úgy érzem, a társulat megalakulása óta jelentős sikereket értünk el. A mai társulati felépítésünk úgy néz ki, hogy itt mindenki több területen is tevékenykedik. Ha bejönnél egy munkanapon, azt látnád, hogy izgalmas, sokszínű és professzionális szakmai munka folyik, ám amikor éppen nincs próba, akkor is dolgoznak a tagok, ki ezen, ki azon. Ezért is jutunk el olyan sok helyre, emiatt vannak turnéink, fél éven belül voltunk Romániában, Belgiumban több alkalommal, Ausztráliában és Peruban. Ezek egy társulati működésben nagyon fontos eredmények a hazai előadások mellett. A jót épp úgy megosztjuk, mint a szükséges kellemetlen feladatokat.

Ennyire fókuszáltok a turnézásra?
Nem jobban, mint másra. Ha hivatali adatszolgáltatásunk van, akkor az van leginkább fókuszban, ha gyerekelőadásunk, akkor az, ha pedig felnőtt előadásra készülünk, akkor az. Az én alapelvárásom, hogy mindent azonos színvonalon kell megvalósítanunk. Szerintem ez az egyik legfontosabb dolog a társulatunkban, én ezt tanultam meg, amikor táncosként dolgoztam, és amikor az első darabjaimat csináltam. Folyamatosan fejlesztünk, próbáljuk minél könnyebbé tenni a turnészervezést is.

A profizmus egy része a dolognak, amivel meg lehet győzni a befogadó félt, de mégsem gyakori, hogy egy társulat ennyit utazzon. Mi az, ami ennyire univerzális az előadásaitokban?
A felnőtt darabjaink mélyek, elgondolkodtatóak, a gyerek produkcióink látványosak, szórakoztatóak és a kevésbé jelentősnek tűnő előadásainkat is ugyanazzal az elhivatottsággal szervezzük és valósítjuk meg, minden Aartner egyformán fontos.
Most együtt dolgoztam egy menedzserrel, programszervezővel, aki heteken keresztül látta, hogyan működünk. Amikor leültünk beszélgetni, azt mondta, igazság szerint, ha egyetlen dolgot kellene kiemelnie, hogy mitől vagyunk eredményesek – melynek a turnészervezés is része –, akkor nem tudna, mert az összetettségében lehet talán a hatékonysága. Véleményem szerint azonban a rengeteg munka, és nagyfokú szerencse is közrejátszik. Az emberi erőforrásainkat is igyekszünk jól optimalizálni. Van egy közös szellemiség, ami hajtóerőként van jelen szervezetünkben. Minél mozgékonyabbak, dinamikusabbak vagyunk, annál ütőképesebb a csapat, annál jobbak az eredmények. Ma már a nyolcadik évet tapossuk, évente van 18-20 ezer nézőnk és 60-70 közé tehető az előadásszámunk. A nemzetközi megjelenés ennek körülbelül 15%-a, tehát még csak azt sem lehet mondani, hogy csak a nemzetközi turnékra fókuszálunk.
Sok apró dolgot tudnék én is kiemelni. Például nem feltétlenül a legideálisabb módon, de kénytelenek vagyunk kevesebb műszaki személyzettel megvalósítani a darabjainkat, ezért az előadásainknál megosztjuk a feladatokat és mindenki végzi a rá jutó részt. A táncosok, ha kell, építenek, én világítom az előadást, én mondom meg, mit hova akasszunk, én ülök a pultban. Tehát ugyanúgy együttműködöm, és dolgozom az emberekkel, én ülök le a szervezővel megbeszélni a stratégiánkat, vagy például maradok itt hajnal 2-ig a jogászunkkal, de az is lényeges, hogy a jogászunk is itt marad hajnal 2-ig. Ez a kommunikáción is múlik. Nem lehet azt mondani, hogy azért, mert szeretnek, mert egy idő után minden fáradság. A legfontosabb, hogy mindenki magas rezgéssel próbálja kihozni a legjobbat a rá jutó feladatokból.
Törökországban, az Ankarai Operában volt Liszt-bemutatónk, Kínában, egy akkora színházban, mint a Müpa, Bartók-premierünk. Az, hogy egyre többször van külföldi bemutatónk, az megint csak a táncosoknak ad plusz energiát. Milyen jó dolog egy táncosnak, amikor azt mondhatja, bemutatóm volt az Ankarai Operában. Ecuadorban is egy olyan, modern és egyébként állami támogatás nélkül működő színházban jártunk, mint az európai színházak legjobbjai. A társulat tagjai bő egy év alatt lefotózhatták magukat a Kínai Nagyfalon, a Sydney-i Operaház előtt, és a Machu Picchun, miközben kortárs előadásokat mutattunk be ezen országokban. Egyébként a dolgos hétköznapok sokszor fárasztóak, de ezek az élmények – sok más előadás mellett – nagyon sokat jelentenek. Kimondható azonban, hogy a hazai előadások képezik játszásaink gerincét, melyekhez egyik legfontosabb partnerünk a Nemzeti Táncszínház, ami jelenleg nincs könnyű helyzetben, de a hamarosan megépülő táncszínház épülete új perspektívát tud majd nyújtani a teljes táncszakmának.

fodorzoli2

Milyen embereket keresel magad köré?
Olyanokat, akikkel várhatóan együtt tudok dolgozni, és tudnak illeszkedni a csapatba. Körülbelül az imént említettek a fő szempontok. Illetve nyilván akkor ülök le valakivel beszélgetni, ha a táncos kvalitásai rendben vannak. Egyébként nagyszerű kollégáim vannak az adminisztratív, szervezési, jogi, gazdasági és szervezetfejlesztési területeken, műszaki oldalon, valamint a művészeti területen dolgozó kollégáim is kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, de mint korábban említettem az emberi erőforrás fejlesztésünkre folyamatos igényünk van a sokasodó feladatok ellátása miatt.

Az anyagi támogatást tekintve egyébként biztonságban van a társulat?
Bízunk abban, hogy eljön az az állapot, amikor a működési támogatásunk megfelelő mértékű lesz, és valóban fedezi a társulat fenntartási költségeit. De ettől még sajnos igen távol vagyunk. Ugyanakkor igyekszem ezt a kis társulatot szervezetként kezelni, és a fejlesztéseket – a művészeti szempontjaink megtartása mellett – a piac igényeihez is igazítani. Van egy fő tevékenységünk, arra nagyon erősen fókuszálunk. A döntési mechanizmusaimban a fejlesztés a legerősebb szempont, utána következik csak a költés. Ez egy tanulási folyamat, aminek mindig vannak részeredményei, részsikerei és persze kudarcélményei is.
Én abban hiszek, hogy mi egy kortárs-modern táncszínház vagyunk, amiben újító szándékú alkotók vízióinak kell megvalósulnia, miközben nekem az a célom, hogy a számok is meglegyenek. Nekem a kettő optimális összehangolását kell valahogy megoldanom. Most van egy olyan tervem, hogy a nemzetközi kortárs tánctársadalom mainstreamjéből elhívok néhány alkotót, nyáron Zachár Lóránd fog nálunk koreografálni, jövőre egy izraeli és egy holland koreográfus érkezik hozzánk. Én is fogok majd egy darabot készíteni, illetve, úgy néz ki, jövőre is lesznek majd turnéink.

2011-ben készítetted első gyerekelőadásod, a Vackor kalandjait, aztán 2013-ban elkészült a máig nagyon népszerű Vuk. Honnan jött a gondolat, hogy gyerekeknek készíts előadás?
Úgy gondoltuk, hogy a gyerekdarabokkal társulatunk jövőbeli közönségét már most el tudjuk kezdeni építeni, hiszen a 10-12 évesekből néhány év alatt felnőtt néző válik. Először nem tudtuk, hogy pontosan mibe is kezdünk bele. Megcsináltuk az első darabot, és közben mindannyian nagyon jól szórakoztunk. Lement, és néztük, na, ez milyen lett? Kitaláltuk, hogy játszani akarunk a gyerekekkel, volt néhány irányelvünk, amit követtünk, és amiket követünk a mai napig a táncjátékok elkészítésénél, hiszen most már szinte tendencia, hogy évente létrehozunk egy gyerek produkciót a 4-12 éves korcsoportot megcélozva. Amikor előadás közben night vision kamerával felvettük a gyerekeket, láttuk, hogy koncert jellegű tombolást csinálnak, és elképesztő módon élnek együtt a darabokkal. Nagyon sokat ad ez vissza, személy szerint nekem is koreográfusként.

 

Az interjút és a fotókat készítette: Halász Glória