Kortárs Koreográfusok estje IX.
Kilencedik évadában járva, a Magyar Nemzeti Balett Alapítvány szervezte-rendezte Kortárs Koreográfusok Estje már megérdemli a hagyományos jelzőt. Az 1999 óta, minden évben látható programban új, vagy az adott megmutatkozás közelmúltjában született koreográfiák stílusa-nyelvezete mind inkább közelít ahhoz, amit modernnek, újszerűnek nevezhetünk. Az esteken látható - a túlnyomórészt a Magyar Nemzeti Balett (MNB) táncművészei által előadott - koreográfiák szerzői közt sokan visszatérők, állandó szerzők, de látható: a méltó bemutatkozás lehetősége újabb és újabb alkotókat is a stúdiós mezőnybe vonz.
Az MNB fiatal művészeit mind gyakrabban láthatjuk kirándulni. Közülük többen bátran vállalnak együttműködést a hazai kortárs mezőny alkotóival, s ennek bizony nyoma látszik az esteken: a zenében, a látványvilágban, s persze a mozgásanyagban - általánosságban, a választásban. Az elzárkózás, a távolságtartó gőg enyészni látszik, a kortárs és modern alkotók-előadók már nem okvetlenül ufóként méregetik a másikat. Hogy mindezt ne tekintsük feltétlenül vívmánynak, pontosabban ne aléljunk el a boldogságtól a repedező határfalak láttán, ahhoz elég körbepillantani, hol is tart e folyamat nemzetközi szinten. Hogy harminc, vagy negyven évvel vagyunk lemaradva, végül is csak iróniával mérlegelhető kérdés.
Gondoljunk csak bele: hol a helye egy a XXI. század elején, mondjuk kizárólag a romantikus realizmus jegyében dolgozó festőnek? Vagy - hogy maradjunk a képző- és iparművészeti párhuzamoknál - vegyük a napjaink, hazai műtárgypiacán mind nagyobb számban felbukkanó, szecessziós műtárgymásolatokat. Eredetijeik egy-egy finom lakás páratlan díszei: nagy számban gyártott, ügyetlenül patinázott másolataiktól, utánzataiktól kirázza az embert a hideg. S mit gondolnánk arról - közeledve tárgyalt műfajunkhoz - , ha rangos színházaink évszázaddal ezelőtti felfogásban rendezett előadásokkal várnák a nézőt manapság? A klasszikus hagyományok őrzése és ápolása kötelesség, hiszen a múlt ismerete palléroz, gazdagít. De ami a mában klasszikus, az a tegnapban volt modern, vagy fordítva: ami a múltban kortársnak számított, a sebesen múló időben kortárssá alakul. Ha a ma saját hangját nem találjuk-teremtjük meg, ha az azt keresőket lekezeljük, a peremre toljuk, nem lesz mit, sajátot, eredetit a jövőre hagyni, hogy az majd - klasszikusává emelve - becsülje, vagy éppen elvesse, túlhaladja azt. A kísérletező jövő szimbolikus helyen mutathatta be műsorát: az estek először voltak láthatók az Erkel Színházban, melynek jövője, bizonytalanságában komoly aggodalomra adhat okot.
Bajári Levente, ki az MNB klasszisaként kortárs produkciókban is mind elmélyültebben csillogtatja kivételes tudását, koreográfusként ugyancsak magabiztosabbá látszik válni (a műsorfüzet szerint Bajári koreográfusként most debütál - ám ez nem igaz). Point című kettősét Pazár Krisztinával, a táncművész Feledi János tervezte, tetszetős jelmezben táncolja. A Point zenéjét Gergely Attila, a dj-ként is jeleskedő táncos, Frenák Pál társulatának volt tagja jegyzi. Kompozícióját az Erkel Színházban felcsendülni hallani - pestiesen szólva - egy esemény volt. A fehér szövetből és átlátszó nylonból kombinált, cyber-jelmezben táncolók produkciója nem pusztán a viselet miatt tűnt űrbélien hűvös-elegánsnak. A pazar ugrással induló, Bányai Tamás tervezte fényekben fürdő duett erős ritmikája, lendülete, bravúr-pillanatai összességükben egyfajta kozmikus társas magány élményét adják. Bajári és Pazár játéka dinamikus, ám szándékkal nem szenvedélyes: hűvösen, talányosan, magával ragadóan csillog az első percekben, majd egyszerre leülni látszik. Bajári mind távolabb tolja koreográfiájától a zenei ritmust, s a kezdeti, látványos lendületet egymás nem túl érdekes hozása-vivése, a tánc takarékra vétele követi.
Kun Attila: EX IT 2 - Fotó: Arató Balázs
Erős, karakteres szerkezetével, változatos hangütésével válik igazán izgalmassá Kun Attila EX IT 2 című alkotása. A finom, puha fényfoltban feltűnő táncospár (az egyaránt remek formában lévő szerző s Kozmér Alexandra) képével nyíló s záruló játék tengelyei, szimmetriája izgalmas játéknak bizonyul a nézői elme számára. A groteszk-repetitív és az érzelmes-érzéki elemek izgalmas szőtteseként feltáruló koreográfia lecsupaszítottan értekezik együtt és külön, közösségi és magányos lét, társulás és társtalanság fogalmáról, élményeiről. A ki-be mozgás, a láthatóság és láthatatlanság libikókáját ügyesen, érdekesen alkalmazó Kun Attila absztrakt játéka erős, eleven képeket hív elő az emlékezetből. Az EX IT 2 tiszta, nemes struktúrája, lényegre törő, koreográfiai fecsegéstől frissítően mentes képeinek elegánsan nemes szűkszavúsága, olykori mellbevágó hidege mellett valami titokzatosság lengi be a játékot. Nem látni, nem hallani konkrétan semmit. Lesz, előbizsereg e talány-élmény nem is érteni, honnan. Ezek a rejtélyes érzemények izgalmas, ritka élményeim értékes előadások során.
Jurányi Patrick is jeges világba helyezte el a maga kettősét, melynek címe Fény és árnyék között. Hogy a duettből áradó hűvösség maradéktalanul tudatos, nem merem állítani, nem tudom. A táncmű kék terében két-két fényszelet. Obeliszkként magas, vékony sáv szalad táncosainak, Keveházi Krisztinának és Apáti Bencének saját térfelén a háttérfal magasába, s talpuk alatt egy szélesebb, pástnyi fénysáv a padlóra vetülve. A feketébe öltözött táncosok olykor klasszikus, klisészerű férfi-nő helyzetekben, incselkedve, egymást méregetve, máskor érzéki hangütéstől mentesen, egymással kakaskodva játszanak. Jurányi koreográfiája a felszínen mozog, a hűvösség-élményt ez is teszi. Formákat ad, táncosai olykor mintha jégtánc-kűrt adnának elő: elegánsak és bábszerűek. Ki mozgat kit? Ki uralja a másikat? - e kérdéseket látszik felvetni a koreográfus, akinek alkotása panoptikumi hangulatával ér el hatást, ám ez - ha tudatos koncepció - nem kerül kibontásra. A játék végén a pár a földre hanyatlik: e váratlan, groteszk, sutának ható vég metszi el a vontatott értekezést.
Jurányi Patrick: Fény és árnyék között - Fotó: Arató Balázs
Andrea Paolini Merlo a korábbi Stúdió-esteken Ligeti György alkotásaira készült munkáival keltett feltűnést. Idén Veress Sándor azonos című, 1951-ben komponált zeneművére (Fantázia két zongorára és vonószenekarra) hozta létre Hommage á Paul Klee című produkcióját, mely (nem csupán) terjedelme okán, akár egész estés munkaként is felfogható. A produkció hét, nem feltétlenül az életmű legismertebb darabjaiként számon tartott Klee-festmény köré rendeztetett: a műveket hatalmas méretben a színpadot lezáró, fehér vászonra vetítik. Merlo munkáját nézve elsősorban Veressért voltam hálás: hogy személyében, ma meglehetősen ritkán hallható nagy-, vagy kismestert tisztelhetünk-e, az értő utókor mérlegeli. Kompozíciója rám a nagy találkozás erejével hatott: Veress alkotása nagyon izgalmas, és igazán jól táncolható. A játékban számos ismerős jegy, "merloizmus": a nézőtérre merőlegesen állított sorba rendezett, abból lendületesen ki-kilépő, lendülő táncosok, hullámzó mozgássorok, testek lépcsőzetes konstrukciója, váratlan visszarendeződések - ám mindez, most kicsit sok. Hosszú és szaggatott, olykor egyenetlen e kompozíció, igazán rokonszenves viszont a kísérletezés merészsége. A Klee-oeuvre-ből, másfél évtized alkotásaiból szemezve (dicséretes módon a kivetített munkák reprodukcióját a műsorfüzetben is megtalálni), sokfélét választó Merlo szimpatikus eszközökkel igyekszik reflektálni választott vásznaira. Négy pár táncosát ésszel, okosan vezeti, s azok meghálálják kreatív értelmét. A legizgalmasabb rész Klee Kő kollekció című munkájára készült: a szaggatott ecsetvonásokkal felhordott, szövegfelület-ritmikájú festmény tövében groteszk, jókedvű játék zajlik, mely remekül felesel Veress zenéjére is.
Hatalmas, bűvösen bevilágított falelemek közül, mint árnyas erdőből bukkan elő Fodor Zoltán Boccherini-szonáták című, tízszereplős alkotásának előadógárdája. A falak hamarosan sorra felemelkednek, hogy a játék végén, azt hangsúlyosan zárva, visszatérjenek a térbe. Fodor csipkefinomságúra komponált munkája régmúlt korok hangulatát idézi: nem ígér sokat, "apró érzelmeket, pici örömöket" csupán, s tartja is szavát. A hosszan indázó koreográfia tetszetős és avítt, komoly kompozíciós érzékről tanúskodik, de szerzője nem ambicionál többet a szépség megjelenítésénél. Nem kevés az se, de amit látunk, nem ragad meg jobban, mint egy mutatós dísztárgy, melyet kiváló anyagból, tehetséggel faragtak.
Bacskai Ildikó: Enjambement - Fotó: Mezey Béla
Bacskai Ildikó izgalmasan eklektikus zenei anyagot használva készítette el Enjambement (a francia kifejezés átlépést, áthajlást jelent) című alkotását. A játék elején hatalmas, festékbe mártott anyag kalligrafikus hatású lenyomataival díszített tüllfüggöny emelkedik fel (az nem derül ki, ki jegyezte a megkapó színpadképet) a játéktér elé. A rúdra erősített textil a magasba tart, eléri a színpadkivágatot, s aztán tovább húzzák, végül az egész eltűnik a magasban. A finom füsttel opálossá tett játéktérben, mint valamiféle arénában mozognak a táncosok. A színlapon Platónt idéző Bacskai tágas, fényes rivaldája spanyolos hangulatot mutat, elsősorban a játékosok jelmezei, magatartása kelti e benyomást. Elernyedő és megéledő testek, mozdulatlan, fekvő alakok szegélyezte porondon zajló asszók jól szerkesztett sorát láthatjuk. Lány-lány, fiú-fiú és fiú-lány párok, magányos táncosok logikus rendszerbe foglalt jelenései, klasszicizáló játéka törik meg aztán a kortárs hangzás váratlan felbukkanásával. Bacskai koreográfiája zökkenő nélkül változik, cserél felfogást, idősíkot. Táncosai mozgásanyaga immár újfajta, fokozott lendületben, nagy ugrások, váratlanságok, izgalmas megoldások díszítik a koreográfia éteri hangulatú második felét, melyet a magasból visszaereszkedő függöny zár le.
Szkrjabin-prelűdökre komponálta Fragilité (törékenység) című alkotását Venekei Marianna: mikor a függöny széjjelhúzódik, már szól a zene: a színen, metszően éles fényben négy táncospár, kimerevedett képben. Venekei koreográfiája "túlmozogja a zenét" nem csupán ritmusát jeleníti meg, de mintha a koreográfusnak a zene keltette asszociációi, személyes emlékei-képzetei is a színre vetülnének egy másik síkon mozogva. Sok mozgás, bőségesen áradó gesztusok egy olykor vészjóslóan minimalista, megrendítően egyszerű, máskor nagyon is gazdag zenei képletre: e kettősség adja a Fragilité izgalmát, erejét. Az a sejtelmes hangulat, mely Kun Attila alkotását is jellemezte, e munkában is megjelenik: az ernyedő, majd erővel megtelő testek látványa, különös hangulatú jelenések (Volf Katalin rövid színi magánya, majd a köré rendeződő groteszk-drámai trió, Bacskai Ildikó és Bajári Levente szellemes kettőse) sora jelenti e munka fénypontjait. Olykor mintha egy nem létező A csodálatos-mandarin koreográfia különc részleteit látnánk: színen a Csavargók, s megannyi Lány. A Fragilité is a terjengősség problémájával küzd, de legértékesebb részletei intakt módon emelkednek ki anyagából.
Az előadás szünetében egy gyászjelentést fedeztem fel a színház előterében álló Erkel-szobor talapzatán. A szabványos nyomtatványon a ház dolgozói búcsúznak szeretett honuktól, melynek, bezárása előtti, utolsó programja ez az est. Nem tudom pontosan, hol tart most a jövő terveinek szövögetése, de csak remélni tudom, nem követtetik el iszonyú baklövés, s a nagyhírű teátrum úgy, és annak támad fel, aminek hajdan felépítette egy becsvágyó, szorgalmas kor.
Kerényi Miklós Dávid, a program utolsó alkotásának (a programfüzetben még más volt a sorrend, de ezt az estét a józan észre hallgatva, semmi mással nem lehetett volna bezárni) szerzője nem vacakolt sokat a címadással. A Na de tényleg?! Vállaltan érzelmes-érzelgős rekviem, egy mai fiatalember szépelgés, pátosz, allegóriák és nyavalygás nem terhelte, provokatív dolgozata, egyetlen, zaklatott rákérdezés.
Kerényi Miklós Dávid: Na de tényleg? - Fotó: Mezey Béla
A játék meghökkentően kezdődik. A teret díszletmunkások hada lepi el, pillanatok alatt lebontva, szétszedve minden takarást, függönyt, s festett eget: a színpad ott áll előttünk teljes pőreségében. A fekete üzemi falak, a hatalmas hátsó kapuzat, a takarása vesztett lámpapark által közrefogott területre a díszletezők egyszerre irdatlan holmi-arzenált kezdenek behordani. Trón és egyiptomi legyező, hajókoffer és próbabábú, hordó, festmény, műszikla, jelmezek állványra akasztott serege a térben, hová a játék előadói az öltözői vasajtón, utcai ruhában lépnek be, bámészkodva, fotózva, mint valami turistacsoport. Kerényi nem táncművel, hanem emlékezetes performansszal köszön el a helytől. Civilbe öltözött társaival kíváncsi betérőkként veszik birtokba a raktárrá igazított színpadot (látványterv: Karczag Márton). Jelmezeket kapdosnak magukra, s az Erkel deszkái divatshow kifutójává lesznek. Az Egérkirály a színpad szélén álló trónusba telepedve fújja a cigarettafüstöt. A magasból vetítővászon ereszkedik alá, s egy rövidfilmet láthatunk a teátrum ismeretlen, sose látott, vagy így, ahogy most, ők mutatják, soha nem látható szegleteiről. A búcsúforgatag megrendíti az embert: érzelmessége egy-kettőre átragad a nézőre. A színi gesztus végén a táncosok közt a teljes műszak is felsorakozik meghajolni. Kerényi protest-darabja nem elsirat, hanem dacol inkább. Dacol egy rémkép, a bizonytalanság ellenében. A tárgytenger az elmúlt évtizedek páratlan gazdagságát idézi, festői rendetlenségben. E fiatal, huszonéves táncosok mélyen emberi gesztusa nem feledhető, legyen is bármi majd a ház sorsa. Polgári-művészi engedetlenség, nemcivil-kurázsi, jajszó, melyet nem lehet nem meghallani. A jövő nem adja az Erkelt: átvitt értelemben rátette a házra a jelét, mint az ÓVÁS!-Egyesület fiatal, lelkes harcosai az Erzsébetváros, pitiáner módon elherdálni szánt, épített örökségére a magukét.
Halász Tamás