Ertl Péter, a Nemzeti Táncszínház igazgatója a sokszor viharos hullámzás ellenére végül sikeresen kikötőbe kormányozta a teátrumot, amelynek építési folyamatába rendhagyó módon a színház stábját is bevonták. Az igazgató többek között elmesélte, hogy milyen szempontok szerint alakították ki a színház tereit, hogyan illesztették be az épületet a budapesti színházak sorába, miként vették figyelembe a még meg sem született koreográfusok igényeit, és mit érzett, amikor a színház megnyitóján fölment a függöny. 

A táncszakma egészének szempontjából van jelentősége, szimbolikája annak, hogy egy több milliárdos állami beruházás eredményeként 2019. február 15-én végre megnyitott az új Nemzeti Táncszínház?

A magyar közönség nagyon szereti a táncot, a táncos társadalom pedig hihetetlenül tehetséges, emellett van egy a világon egyedülálló folklór kincsünk. Magyarország tehát ebből a szempontból is különleges, és ezt az elmúlt években az amatőrök is professzionális szintre emelték. Adott, hogy ezzel a nemzeti kinccsel gazdálkodjunk, felmutassuk. Ráadásul nem csak a néptáncban, hanem bármelyik másik stílusban is nagyon jók a magyarok, ezt igazolja, hogy rengeteg magyar táncos van külföldön. Szerintem nagyon szép gesztus volt, amikor 2001-ben megnyitott a Nemzeti Táncszínház, izgalmas sikertörténet volt az ottani működés, de egyúttal azt is gondolom, hogy eltelt közel húsz év, és sokat változott a világ. Nagyon sok mindenben van lehetőségünk a fejlődésre. Már nem arról van szó, hogy az ember fölmegy a színpadra, és táncolni kezd, hanem mögé kell tenni a színháztechnológiát, a színpadtechnikát, ami segíti a táncost. Jó és fontos lehetőség a süllyedő és a forgó színpad, de még inkább fontos egy jó táncpadló, amit ebben a színházban meg is lehetett valósítani. Magát a táncot kell képbe helyezve jól föltenni a színpadra. Ezeket az elveket itt tudtuk is alkalmazni. Úgy gondolom, hogy a Táncszínház mellett a hazai táncművészetnek is új korszaka indulhat ezzel az épülettel. Jól kell gazdálkodni vele, be kell lakni, meg kell szokni a sajátosságait. Az elmúlt években az átmeneti időszak eredményeként az előadásszámunk csökkent, ezt szeretném visszaépíteni, a Millenáris Parkba szoktatni a tánckedvelőket. A Millenáris kulturális térként ugyan ismert, de táncközpontként is ismertté kell tenni, szeretnénk elérni, hogy az emberek ideszokjanak, előadásokat nézzenek, programokon vegyenek részt, és ez az egész táncművészet területén fellendülést hozhat.

Miért éppen a Győri Balett és a Zeneakadémia közös előadása lett a színház első premierje? Mit szerettetek volna üzenni azzal, hogy egy műfajokon átívelő darabot választottatok?

Mindenképpen azt szerettem volna, hogy egy koprodukciós nagy bemutató legyen az új Nemzeti Táncszínház első premierje, lehetőleg élőben játszott klasszikus zenével. A Zeneakadémiával már volt egy nagyon gyümölcsöző együttműködésünk, komoly perspektíva van abban, ahogy a fiatal táncművészeket összekapcsolják a fiatal zenészekkel. Ezek a művészeti ágak napjainkban szegmentálódtak, régebben jellemző volt, hogy a különböző művészeti ágakban tevékenykedő fiatalok például klubokban is összejártak. Úgy gondoltam, legyen valamilyen klasszikus nagy zenei mű nagy zenekarral, ez lett Beethoven VII. szimfóniája, illetve fontos volt, hogy lehetőleg legyen magyar zeneszerző is. Az est első darabja, a Piano Plays egy nagyon új, nagyon friss koreográfia, amelyben Balázs János zongoraművész élőben működik közre, a második darab szintén élő zenével kerül színpadra.

Az átjárhatóság jellemző lesz a színház működésére is?

Azt mondjuk, hogy a Táncszínház legyen találkozási pont. Hogy a hozzánk bejövő érdeklődő emberek a parkban, a kávézóban és a térben is találkozzanak. Azt gondolom, működik is, hogy ha valaki ide bejön, valamilyen formában kapcsolatba lép a programjainkkal, a tánccal, és ha egy kávéra vendégül láttuk, akkor talán az előadásainkon is viszontláthatjuk. Ebből a szempontból szerintem zseniális a helyszínválasztás, az elhelyezés. Nem is volt más olyan színházépület Budapesten, amit a tánc szempontjából át lehetett volna alakítani, és nem is lett volna jó üzenete egy már létező műhelyre rátelepedni. Amikor 2014-ben megszületett az ötlet, hogy a Millenáris Park E épületéből szülessen meg az új Táncszínház, és annak munkálataiba be lesz vonva a színház stábja is, lehetőséget kapunk arra, hogy végig kísérjük a folyamatot, az egy nagyon komoly felajánlás volt, ezért a cserét emelt fővel fogadtuk el.

A Nemzeti Táncszínháznak 2014-ben kellett elhagynia a régi otthonát. Milyen nehézségekkel nézett szembe a színház az elmúlt években?

A befogadó színházi működés egyik legbonyolultabb része a folyamatos egyeztetés. Rengeteg dolgot, a repertoárt, a premierdarabokat, a vidéki társulatok működési rendjét is figyelembe kell venni, ez egy nagyon izgalmas kirakós játék, amiben fontosak a marketing és jegyértékesítési szempontok is. Ebben a szerkesztésben iszonyúan nagy segítség, ha a színház maga rendelkezik a napok fölött. Ha bérelt helyszíneken kapsz helyet, akkor a szabad kontingenshez kell igazodni, a színházi szempontok háttérbe szorulnak. A Budai Várban való működés egyik legfontosabb része az volt, hogy lehetett tervezni, és ezt a tervezést az együttesek a saját következő évadjukra is figyelembe tudták venni. A színház pedig úgy tudott ígéretet tenni, hogy az működött is. Ez az a lehetőség, amit az új épületben vissza akarunk építeni. A gyerekrepertoárunk jelentős része leépült, az a cél, hogy a gyerekközönséget újra magunkhoz szólítsuk. A Millenáris Parkban egy különleges plusz lehetőség, hogy az ide érkező gyerekek előadás előtt vagy után még játszhatnak egyet a játszótéren. Azt gondolom, hogy egy táncszínházi előadás így még gazdagabb és élménydúsabb egy óvodás vagy kisiskolás csoport részére.

Milyen szempontok szerint lettek kialakítva a színház terei?

Nagyon nagy lehetőség volt, amikor 2014-ben leültünk arról beszélgetni, mi kell a Táncszínházhoz. Igazából ez egy nagyon egyszerű ügy, kell egy nagyszínpad, ahol kétszázhatvan és háromszáznyolcvan széket is lehet aktiválni, kell egy kisszínpad és egy előcsarnok. Hátul van két balett terem, amelyek elsősorban az itt készülő produkciók táncos felkészülésének a helyszínei, illetve van egy kamaratermünk, ahol színházi nevelési programokat, óvodás és iskolás beavatókat, illetve ezek rendezvényeit, találkozásait lehet megvalósítani. Hátul találhatóak az irodák és az öltözők. Az volt a célunk, hogy a táncművészet minden olyan háttértevékenységét le lehessen itt folytatni, ami a befogadó színházi működéshez szükséges. A kortárs tánc műfajnak azért egy hétszáz-nyolcszáz férőhelyes színház nagy lenne, azt nem tudnánk megtölteni. Meg kellett fogalmaznunk, hogy a budapesti táncelőadói terek viszonylatában a mi színházunk miben lesz más. Olyan teret szerettünk volna létrehozni, ami tényleg egyedi. Nagyon szépen sikerült, a mérete, a hangulata jól illeszkedik abba a sorozatba, amit a budapesti intézmények fölrajzolnak. Amikor a tervezők kérdezték, hogy mit fognak itt a koreográfusok csinálni, az volt a válasz, hogy nem tudjuk. Harmincöt év távlatában gondolkodva az a koreográfus, aki harmincöt év múlva itt fog alkotni, még meg sem született. Nem tudhatjuk, hogy akkor mik lesznek a vizuális igények, a technológia mit tud, és mit akarnak majd azok a koreográfusok a táncművészeten keresztül megmutatni, akik akkor alkotnak itt. A lehetőségeknek olyan széles tárát kell megnyitni, amekkorát csak tudunk. A kivitelezők egy idő után megértették, hogy ez itt más. Nagyon jó volt megfogalmazni magunknak is, hogy a harmincöt év múlva itt dolgozó koreográfusok feltételrendszerét próbáljuk megteremteni. Nagyon sok gondolkodás és IQ ment bele a munkába, és mindezt Zoboki Gábor és kollégái olyan üde vizualitással töltötték meg, hogy szerintem ez egy egyedülálló épület lett.

Amikor körbe vezettél bennünket, mutattál egy hangstúdiót is, ez arra utal, hogy a színház sokkal inkább kíván műhelyként is funkcionálni, mint a korábbi helyszíneken.

Sok mindenben tudunk segítséget nyújtani a társulatoknak, a műfajnak és a szakmának, illetve az sem titkolt szándékunk, hogy olyan rendezvényeket és kísérőprogramokat lehessen itt szervezni, amelyek vállalkozási bevételt termelhetnek, amit aztán a táncművészetbe visszaforgatva még nagyobb íveket rajzolhatunk.

A megnyitó után közvetlenül a Budapest Táncfesztivál következett, kihívást jelentett számotokra, hogy ennyire közel volt egymáshoz a két esemény?

Nekem ez tudatos célom volt. Amikor láttam, hogy a megnyitó nem tud megvalósulni 2018-ban, hanem 2019-re csúszik, akkor kitűztük, hogy a Budapest Táncfesztivál február második felében legyen. Úgy éreztük, hihetetlenül nagy marketing lehetőség, hogy a 2019-es nagy fesztiválunk az új Nemzeti Táncszínház megnyitásával kezdődhet. Így a megújulásnak is remek hátteret tudtunk teremteni. Nem kis feladat egy új házban huszonnégy előadásos fesztivált szervezni, de március 3-án iszonyúan jó érzés volt arra felkelni, hogy vége, baj nélkül teljesítettük. Mindenki minden tudását beletette abba, hogy a felmerülő problémákat megoldjuk, és meg is oldottuk. Az is egy emlékezetes pillanat volt, amikor a kollégákkal végre átmehettünk az új épületbe, és mindenki újra elkezdte azt csinálni, ami a dolga. Abban a pillanatban az üzem életre kelt.

Milyen új bemutatók vannak még hátra az évadban?

A legtöbb premierünket a fesztiválra időzítettük, most elsősorban ezeknek a tovább játszása a cél, de Barta Dóra készül még egy új darabra két külföldi koreográfussal, emellett Bozsik Yvette-nek és a Duna Művészegyüttesnek lesz még bemutatója. A színházi nevelési programunk is beköltözött a házba, szépen folyamatosan lakjuk be az épületet.

A két éve indult Imre Zoltán Program, amelynek kuratóriumi tagja vagy, beváltotta a hozzá fűzött reményeket? Mennyiben fog összefonódni az új épülettel?

2017 januárjában kaptunk egy lehetőséget arra, hogy fiatal művészek pályájának elindításában segíthessünk. Ennek a programnak a másik célja, hogy a fiatal közönséget is közelebb segítse a táncművészethez. A Nemzeti Kulturális Alap Tánckollégiumában nagyszerű kurátor szakemberek ülnek, egyértelmű volt, hogy az IZP-vel nem ezt kell rekonstruálni, ne ugyanaz a pályázási elv duplikálódjon, hanem találjunk ki egy új programot. Nagyon hosszú gondolkodó munka volt, hogy kitaláljuk, mi kell ennek a generációnak. Alapvetően ki a fiatal koreográfus? Hiszen ha valaki harmincöt évesen táncolt, és akkor kezdett el koreográfusként alkotni, akkor ő harmincöt évesen pályakezdő koreográfus. Tehát nem lehet életkor szerint definiálni a fiatal alkotót. Mire van szüksége tehát egy táncosnak? Képzés, napi gyakorlat, tréning, ha pedig új koreográfiát készít, akkor ahhoz próbaterem. Ha meg akar jelenni a digitális marketing térben, akkor ahhoz a digitális portfólió fejlesztésére van szükség. Fontos, hogy el tudjon jutni külföldi versenyekre, kurzusokra. Azt fogalmaztuk meg, hogy mi nem egy gombócot szeretnénk adni, és eszed, nem eszed, ez van, hanem sok apró, nyolc-kilenc modult, amiből mindenki helyzetéből és művészeti pályájának aktuális stádiumából kiindulva válogathat. Most van úton a 2019-es kiírás, amit a rengeteg beszélgetés és a befolyt tapasztalatok alapján finomítottunk. Ha a program kritikát kapott, csak azért kaphatta, mert újat akart. Most azt mondom, nem is szabadott volna másképp csinálni. Azokat a fiatal koreográfusokat, akik még nem vagy minimális számú darabot készítettek, egy kisebb volumenű produkció lehetőségével a MU Színházba delegáltuk, hogy ott kísérletezzenek. A kettes altémába pedig azok az alkotók tartoznak, akik már készítettek három koreográfiát, bizonyították már, hogy létre tudnak hozni egy önálló produkciót releváns helyszínen, fizető közönségnek, de nem befutott, nagy alkotók. Szerettük volna, hogy ez ne egy sima létrehozási pályázat, hanem egy program legyen. Azt találtuk ki, hogy a budapesti bemutató után még öt olyan IZP pontra visszük el az előadást, ahol van táncélet, van olyan közönség, akik nyitottak, és ismerik ezt a műfajt, partnerek a kísérletezésben, ehhez Győrt, Szegedet, Kaposvárt, Miskolcot és egy határon túli helyszínt választottunk. Viszont mindennek az a nehézsége, hogy a fiatalok nem rutinosak a pályázásban, egy produkció létrehozásában. Bár a pályázat kínál egy mentort, ennek ellenére a fiataloknak nagyon sok szervezni valójuk van. A Nemzeti Kulturális Alapon belül az Imre Zoltán Programnak 100 millió forintos kerete van, de ezt a pénzt elsődlegesen magukra a produkciókra és a programokra kell költeni, nem pedig egy programirodára. Mivel a Nemzeti Táncszínház vidéki forgalmazással is foglalkozik, azt mondtuk, hogy mi leszünk ennek a szervezője, a második altémába tartozó előadások budapesti premierjei a Nemzeti Táncszínház szervezésében valósuljanak meg. Ezt eredetileg a kisterembe terveztük, de ugye kicsit késett az átadás. Az előadásokat double billekben mutatjuk be, tehát két darabot játszunk egy estén belül, ez tíz előadás esetén rengeteg egyeztetést, szervezést igényel, emellett mi állítjuk össze a marketing csomagot is, amit aztán rögtön elküldünk a vidéki színházaknak, hogy elkezdhessenek vele dolgozni. Amikor eldöntöttük, hogy ebbe beleállunk, akkor nyert értelmet, hogy a budapesti bemutatót a Nemzeti Táncszínház szervezi. Ahogy megyünk végig a folyamaton, úgy kerülnek elő kérdések, feszültségek, de mi abban hiszünk, hogy ha beszélünk erről, odamegyünk, elmagyarázzuk a dolgokat, akkor megoldást lehet találni a problémákra.

A színházzal kapcsolatos bizonytalanságot most felváltotta a TAO megszüntetésével járó bizonytalanság. Hogyan befolyásolja ez a színház és a holdudvarába tartozó társulatok életét?

A Minisztérium már kidolgozta a TAO helyettesítési módszerét, ennek a lekérése folyamatban van. Úgy remélem, hogy ez minket nem fog hátrányosan érinteni. Amikor 2008-ban elindul a TAO rendszer, kellett két-három év, mire minden résztvevő megtanulta, hogyan működik, és tervezhetően tudott dolgozni vele. Amikor 2015-ben bejött a TAO módosítása, miszerint az adózó cég nem közvetlenül a színháznak, hanem a NAV-nak utalta a pénzt, és a nyilatkozott színház tőlük kapta meg, azt eredményezte, hogy kicsit kevesebbet kellett előszobázni, háttéregyeztetéseket folytani. De addigra pontosan tudtuk, hogy az előző évi jegybevételünk alapján mekkora összeget tudunk a december 20-i adófeltöltéskor behozni. A mostani rendszerben ez a begyakorlottság még nincs benne. Valószínűleg jól kitalálták, de még nem tudjuk, hogyan fog működni, és ez a bizonytalanság tovább nehezíti a működésünket, hiszen egyébként is sok a kérdőjel és a ki nem csiszolt helyzet.

Milyen érzések kavarogtak benned, amikor hivatalosan megnyitott a színház? Izgalommal vegyes megkönnyebbülés?

Még hátravan, hogy finomhangoljuk a rendszert. Az nagyon jó, hogy én tizennégy éve kezdtem a táncszínházi menedzseri munkát a Müpában. 2006 januárjától dolgoztam ott, és nagyon sok tapasztalatot szereztem, ahogy a Müpa fejlődési szakaszait végigcsináltuk, ezt az itteni munkába be tudtuk építeni. Rengeteg stressz és munka van egy friss épület beüzemelésével. Ami nagyon fontos és szép volt, ahogy a Zoboki Gáborék által 2014-ben megrajzolt tervek elkezdtek három dimenzióban megjelenni, és az előző épület szépen lassan építkezési területté vált, majd a rombolás után egy épülő épületté. Majd a folyamat elkezdett odáig jutni, mintha ez egy színház lenne, de még akkor is bakancsban és sisakban jártunk itt. Aztán egy iszonyatosan nagy takarítási folyamat után egyszercsak fölmegy a függöny, és ahol eddig markológépek és légkalapácsok dolgoztak, ott egy balerina spicc cipőben a Diótörőből táncol részletet. Hatalmas élmény volt, ahogy a hangulat is a nézőtéren. Nagyon vártam, hogy ez megtörténjen, és amikor valóban megtörtént, akkor azt éreztem, hogy ez valóban egy nagyon fontos mérföldkő.

Az interjút készítette: Halász Glória
Fotók: Lékó Tamás