A rendkívül sokoldalú Simkó Beatrix folyamatosan közlekedik országok, kultúrák és különböző hátterű alkotótársak között, legújabb darabjában, a Long time no see!-ben pedig éppen erre reflektál. Az előadást beválogatták az Aerowaves 2019-es programjába, ami mérföldkő lehet egy alkotó számára. Emellett beszélgettünk többek között arról, hogyan segíthet egy munkafolyamatot, ha időben és térben is szét van szabdalva, honnan jön az érdeklődése a találkozások iránt, milyen a hozott kultúrával egy helyi kultúrában működni, és mit tanul Hamburgban.

A finn Jenna Jalonennel közös Long time no see! című előadás igazi multikulturális projekt – te magyar vagy, és Németországban élsz, az alkotótársad Finnországban született, és Belgiumban lakik. Honnan ismeritek egymást, hogyan és hol zajlott a közös munka?
Magyarországról ismerjük egymást, mindketten a Duda Éva Társulatnál dolgoztunk, és Jenna már akkor nagyon jól beszélt magyarul, mi ezen a nyelven is kommunikáltunk egymással. A közös érdeklődésnek köszönhetően jött az ötlet, hogy jó lenne közösen is készíteni egy darabot. Emellett hasonló a temperamentumunk és a világról való gondolkodásunk is, úgy éreztük, hogy egymástól is tudunk tanulni, és sok mindent kihozhatunk ebből a kettősből. Nem csak a mozgás szintjén volt meg ez az érdeklődés, az is inspirált, hogy itt a magyar nyelv, amit nagyon kevés külföldi tud jól elsajátítani, és ebből a kuriózumból mit tudunk eljátszani, hogyan tudjuk tovább vinni a verbális és testi kommunikációban. Amikor a projektet elkezdtük, már akkor is különböző helyeken voltunk, mivel a finanszírozás még nem állt stabil lábakon, de úgy gondoltuk, hogy elkezdünk egy kutatási folyamatot, elkezdtünk próbálni, és ötletelni. Nekem ez egyébként nagyon bevált, egy korábbi és egy következő munkám is így valósul majd meg. Ennek a produkciónak is nagyon jót tett, hogy különböző kultúrákban és városokban tudtunk dolgozni, a köztes időben nagyon sok minden történt, amire reflektáltunk, és beépítettük az előadásba. Hasznos volt, hogy Finnországban is megjelentünk egy munkabemutatóval. Összességében jót tett a produkciónak, és segítette, hogy időben és térben is szét volt szabdalva.

Maga a darab is mintha a kettőtök közötti rendhagyó kapcsolatot tekintené kiindulópontnak.
Nekem ez az első olyan színpadi munkám, ami leginkább önéletrajzi ihletésű, vannak benne olyan dolgok, amelyek a saját élményeimből és karakteremből táplálkoznak. Nem is nagyon lehetett volna kizárni ezt az alapszituációt, ami mágnesként összehozott minket, ez volt az az ötletszikra, ami miatt elkezdtünk együtt dolgozni.

Mintha ez a kérdéskör visszatérően foglalkoztatna, már a Get to know Kassandra című projektben is megjelent.
Abban a német nyelvű darabban is különböző nemzetiségű nők álltak össze. Nagyon vonzanak ezek a szituációk, hiszen évek óta ebben létezem, ez foglalkoztat, hogy mi a környezet, amiben vagyok, milyen munkanyelvet használok, milyen nyelven és hogyan kommunikálok a másikkal, és mindez milyen közegben jön létre. Ez egy folytonos átalakulás, köztes állapot, amelyben adott helyen különböző kultúrák találkoznak, és abból jön létre valami új.

Mit jelent ma európainak lenni?
Számomra egyfajta kettő közöttiséget, jó értelemben. Egy hozott kultúrával egy helyi kultúrában élni, alkotni, reflektálni. Ennek természetesen vannak nehézségei, hogy ki meddig tudja magát otthon érezni, meddig képes arra, hogy megértse magát másokkal, miközben olyan emberekkel találkozik, akik hasonló történelmi vagy szociális háttérrel érkeznek. Ebből nem megszokott dialógusok tudnak kialakulni. Az eddigi külföldi tartózkodásaimat és a mostanit is egyfajta átmenetiség, kettősség határozza meg, ami számomra egyelőre nagyon inspiráló.

A darab hazai premierje 2018 áprilisában volt a Trafóban, júliusban az Avignoni Fesztivál közönsége is láthatta. Miben volt más a fogadtatás Magyarországon és Franciaországban?
A magyarországi bemutatót megelőzően már játszottuk Brüsszelben, az amolyan előbemutató volt, viszont különböző hosszúságú verziókról beszélünk. Brüsszelben és Avignonban egy fél órás változat került bemutatásra, a Trafóban pedig az egész estés produkció. Avignonban szabadtéren egy teljesen lecsupaszított verzióval álltunk elő, minimális díszlettel. Az eltérő kontextusok miatt, máshova kerülnek a hangsúlyok, de ugyanarról az előadásról van szó. Szerintem az értés és nem értés kérdésköre nagyon jól kiemelődött ebből az előadásból, és fontos szerepet kapott az intimitás is, hogy a két női karakter mennyire felszabadultan kapcsolódik egymáshoz. Azok a témák, amelyek minket érdekeltek, a testvériség, a gyökerek, az összekapcsolódások, a kritikákban és a személyes visszajelzésekben is megjelentek. Van egy jelenet a darabban, ami egy szó- és mozgásjáték, folyamatos gesztikulációval, a finn és magyar szavakból kiindulva, amelyek egyébkén nincsenek lefordítva. A nézők nagyon különböző hátterű és anyanyelvű emberek, vannak, akiknek természetes volt, mert annyira kifejező volt számukra a testnyelv, mások viszont hiányolták a fordítást. Itt az az alapvető kérdés merül fel, hogy mit jelent „mindent” megérteni? Hiszen maga a tánc műfaja is folyamatosan ezt a kérdést fogalmazza meg újra és újra: hogy mi is az értés és értelmezés?

Volt egy olyan tervetek, hogy szokatlan helyszíneken játsszátok az előadást, például fürdőben vagy szaunában, ezt sikerült megvalósítani?
Van a díszletben egy impozáns szaunánk, ami körülbelül tizenöt perc alatt felállítható és bontható, ezért azt gondoltuk, hogy ez centrális elemként különböző más helyeken is megjelenhetne. Jó lenne Finnországban egy ilyen helyspecifikus verzióval bemutatkozni. Nagy háttérmunka kell ehhez, nem annyira rajtunk múlik, hanem azon is, hogy vannak-e olyan fesztiválok és befogadó szituációk, amelyekbe ilyen dolgok beleférhetnek. Ha jön egy ilyen lehetőség, szívesen megvalósítanánk.

Sokféle terület találkozik az előadásban, van benne videó, szöveg, a színlapon külön kiemeltétek a sound design-t. Milyen formában vannak ezek jelen, és hatják át egymást?
Ez folyamatosan alakult, hogy milyen társalkotók milyen csatornán kapcsolódnak be. Dömölky Dániel a látványért és a fotóért, Gryllus Ábris a sound designért felel, ők a kezdetektől velünk voltak a csapatban. Amikor elkezdtünk szöveggel és szavakkal foglalkozni, akkor arra gondoltam, hogy jó lenne ennek egy struktúrát adni, és felkértük Vinnai Andrást, aki nagyon jó humort kölcsönzött a darabnak a szövegein keresztül. Bizonyos szövegeknél arra jutottunk, hogy milyen jó lenne, ha ezeket nem mi mondanánk, hanem egy rádióból szólnának. Folyamatosan jöttek az ötletek, ezek mentén kerültek be az új elemek a képbe, és létrejött egy nagyon gazdag műfaji megjelenés, ezért is volt optimális, hogy ilyen sokáig tudtunk dolgozni ezen a produkción.

Az is feltűnő, hogy milyen sok partner együttműködéséből született meg az előadás. Mi mindennek kellett összeállnia ahhoz, hogy létrejöjjön a darab?
Az első meghatározó lépés a Műhely Alapítvány Life Long Burning támogatása volt, ezzel tudtuk elkezdeni a munkát. Ezt követően több magyar és külföldi támogatásban is részesültünk. A Trafó befogadó helyszínként állt mögöttünk, illetve másik két pillérként Brüsszelben és Avignonban is bemutathattuk az előadást.

Az előadást beválogatták a 2019-es Aerowaves programjába. Mérföldkő ez egy alkotó életében, miért fontos az ott történő bemutatkozás?
Nagyon jó ezt megélni, hogy egy teljesen független produkcióval is be lehet kerülni. Mi erre az előadásra álltunk össze, és ez azt mutatja, hogy nem feltétlenül az számít, hogy valakinek van e már kialakult stílusa és nyelvezete, hanem akár egy téma aktualitása és esztétikája miatt is kitűnhet. Az Aerowaves valószínűleg egy másfajta közönséget és megjelenést ad majd számunkra, mint például az avignoni fesztivál, nemzetközibb figyelmet helyez majd ránk. Saját életutamból kiindulva tapasztaltam, hogy nem könnyű bekerülni a körforgásba, legyen szó akár lokális vagy nemzetközi színtérről.

Mikor lehet majd látni az előadást az Aerowaves-en?
Az Aerowaves-en 2019. április 5-7. között, Párizs déli részén látható majd az darab. Ezt követően májusban ismét műsoron lesz egy-egy előadás erejéig a Trafóban, illetve Brüsszelben.

Amikor utoljára, lassan két éve beszélgettünk, éppen túl voltatok az #Orfeusz #Eurüdiké című előadás premierjén, ami a mai napig látható a Vígszínház Házi Színpad műsorán, és nyáron elnyerte A Tánc Fesztiválja fődíját is. Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy a darab ilyen sikeresen utat talált a nézőkhöz?
Szerintem egyrészt hálás a téma, amivel a saját életében mindenki így vagy úgy szembesül, és megéli. Megpróbáltunk egy olyan világot teremteni, amiben nagyon természetesen létezünk, a két karakter természetes gesztusokból és élő, intim, közeli jelenlétből dolgozik. A tér kialakítása is ezt támogatja, emiatt ülnek olyan közel a nézők. Nincsenek eljátszott helyzetek, hanem megpróbáljuk azt az ötven percet az elejétől a végéig nagyon természetesen és őszintén végigélni, az apró rezzenésektől a dinamikus harcokig. Aktívan érzékelik azt az energiát, ami abban az időben létrejön, utána a visszajelzésekben visszatükröződik, hogy ez a fizikalitás, amivel dolgozunk, számukra is lenyűgöző. Különféle nézői interpretációkat hallunk, de általában mindenki talál valamit, amire reflektál. Ez egy rendkívüli lehetőség, hogy a produkció a harmadik évadát töltheti a Vígszínházban, ezt a folyamatosságot máshol nehezen tudnánk a darabnak megteremteni. A darab időről időre érik, és mi magunk is folyton új és új dolgokat, nézőpontokat tudunk felfedezni belülről.

Emlékszem, akkor készültél a Kerengő című előadásodra is, amelyet a Közép-Európa Táncszínház Ifjú Koreográfusok Fóruma keretében készítettél, matematika alapú koreográfiával. Mit jelent ez, és hogyan sikerült az előadás?
Ez volt az első olyan előadás, amiben sok táncossal dolgoztam. Nagyon minimalista munka lett, a járással foglalkoztam, illetve azzal, hogy a különböző karaktereken és a járás apró változatain keresztül hogyan lehet szituációkat létrehozni. Még mindig érdekel ez a téma, főképp, hogy hogyan tud a járás kiterjedni, és mi az a következő lépcsőfok, ami inkább a tánc felé kezdi elmozdítani. Érdekel, hogy ez lehetséges-e egy ilyen zárt struktúrában, illetve mi az az új rendszer, amiben ez meg tud valósulni.

Mindig is volt egyfajta orientációd Németország iránt, de tavaly óta Hamburgban is tanulsz egy master képzésen. Mit és miért éppen ott?
A képzés neve performance studies. Foglalkoztatott, hogy hogyan tudnék többet jelen lenni Németországban és egyfajta kontinuitást adni azoknak a hatásoknak, amik a korábbi munkáim során német nyelvterületen értek. Szeretnék egy kicsit többet foglalkozni az alkotói pozíciómmal is, hiszen az elmúlt tíz évben főleg táncosként voltam jelen a szakmában. Amikor belevágtam, arra gondoltam, hogy az elmélet és a gyakorlat ilyen kombinációja inspiráló lehet a későbbi munkáim számára. Ez a képzés sokkal inkább teoretikus abban az értelemben, hogy a performativitás, hogyan jelenik meg a globalizációban és milyen egyéb társadalmi, politikai és szociális kontextusai vannak. Amerikában indult a képzés, ahol az antropológia volt a háttere, a teoretikus megközelítése interdiszciplináris jellegű, ami gyakorlati képzéssel társul. Nemzetközi a közeg, de a nyelve első sorban német. Jövőre fogok végezni, a diplomamunkám egy húsz perces előadás lesz.

Mi az, amin jelenleg dolgozol, mik a jövőbeli terveid?
Ennek az évnek a végén Műhely Alapítvány támogatásában a Creative Crossroads két éves programban kaptam lehetőséget, amely keretében szeretnék egy egész estés előadást létrehozni. Továbbra is nagyon érdekel ez a transzkulturális állapot, az alkotók és a szereplők különböző háttere, az értés és a nem értés témája. Milyen nyelven kommunikálunk, s ez hogyan határozza meg a létezésünket. A generációs különbségek és az ezen keresztül megjelenő szokásaink különbözősége is foglalkoztat, ezzel a témával már januárban a NEXTFESZT-en a smART! XTRA sorozatban egy videómunkával jelentkezem a Trafóban.

Az interjú készítette: Halász Glória
Fotók: Dömölky Dániel