Egerházi Attila, aki hazai és nemzetközi színtéren is számos tapasztalatot szerzett már táncegyüttesek vezetésében, két és fél éve vágott bele a Székesfehérvári Balett Színház létrehozásába, egy olyan korszakban, amikor nem születnek, sokkal inkább megszűnnek kulturális intézmények. Elképzelései szerencsésen találkoztak a város szándékaival, és azóta töretlenül, de forgalommal szemben haladnak előre. Bár Székesfehérváron nem egy magból, hanem egy fácskából növekszik majd erős fa, a társulatépítés és az infrastruktúra megteremtése sok küzdelemmel jár, amibe ez a beszélgetés egyedülálló bepillantást ad, hiszen Magyarországon 45 éve nem volt példa arra, hogy egy város kulturális intézményeként balettszínházat alapítson.

2018 tavaszán hozta meg a közgyűlés a döntést a Székesfehérvári Balett Színház megalapításáról. Már 2017 decemberében jelentek meg hírek arról, hogy létrejöhet a társulat, mi volt mégis a bizonytalanság oka? Erre a beszélgetésre is csak most mondtál igent.
A közgyűlés döntése alapján a Székesfehérvári Balett Színház hivatalosan augusztus 1-jétől kezdett el intézményeként működni. Ezt egy hosszabb, két és fél éves előkészítő munka előzte meg, az átmeneti időszakban néhány táncossal már dolgoztunk a városban. Gyakorlatilag másfél éve Székesfehérváron élek, hozzám hasonlóan már az összes szerződtetett táncossal, gőzerővel elkezdtük a munkát. Azzal kapcsolatban, hogy mennyi időbe telik egy intézményalapítás, túl sok referencia nincs, mert nem sok intézményt alapítanak. Hogy ez sok idő-e, vagy kevés, relatív. Ami számomra nagyon pozitív, hogy egy megfontolt döntés született, ami erős alapokra épül, nem egy hebehurgya módon összecsapott valami. A városvezetés egy nagyon jól előkészített döntést hozott meg. Ami azért nagyon nagy pozitívum, mert azt mutatja, hogy felelősen gondolkoznak. Mivel ennek nem volt előzménye a városban, a városvezetésnek nyilván meg kellett ismernie, hogy miről van szó. Ez időbe telik, és nagyon sok vetülete van annak, hogy egy intézmény miből tevődik össze. A sasszé már csak az utolsó pont. Létrehozni a semmiből valamit, az nagyon sok ember munkája. Még akkor is, ha én vagyok a „felbújtója”, a szellemi atyja a Székesfehérvári Balett Színház létrehozásának, nagyon sokan tettek hozzá sok munkával és hozzáértéssel a városvezetés részéről is – és szeretettel. Mert ha a szeretet nem lett volna ott, akkor a legjobb szándék is hamuba hullt volna. Számomra el is szaladt ez az idő, mert nagyon sok tennivaló volt. Addig dőreség valamiről beszélni, amíg nem működik, ez olyan, mint amikor egy gyerek születik, a szülőszobába nem megyünk be, és nem kezdünk el arról beszélni, hogy majd milyen színű lesz a gyerek szeme, mert még éppen születik.

2009 és 2016 között a South Bohemian Theatre művészeti vezetője voltál, miért lett vége a velük való munkának, és miért tértél vissza Magyarországra?
Először is lejárt a szerződésem, másodsorban pedig, ez egy közös döntés volt. Az a társulat tagozatként működött, ennek az összes negatívumával együtt, hiszen ilyen esetben nem a táncé a főszerep a színházi hierarchián belül. Volt egy fantasztikus igazgató, amikor odakerültem, és vele nagyszerűen tudtunk együtt dolgozni. Aztán igazgatóváltás történt, és az új vezetőnek más elképzelései voltak a táncszínházról, mint nekem, és ez el is döntötte a kérdést, hogy nem tudunk egy irányba menni. De elég is volt ez a hét év, pont jókor jött a váltás, ha nem történik meg, akkor ez a csoda itt, Székesfehérváron nem jöhetett volna létre. Örülök, hogy így alakult, mert ki tudott nyílni ez az ajtó.

Mi történt az elmúlt hónapokban, hogyan állt össze a társulat?
Nyilván olyan táncosokkal kezdtem meg a munkát, akikkel már korábban is együtt dolgoztam, némelyikükkel tíz évet is. Úgy lehet egy csapatot relatíve gyorsan és eredményesen felépíteni, és működtetni, és velük komoly művészi színvonalat elérni, ha van egy erős mag, akik már ismerik az én munkámat, és én is ismerem őket. Szakmailag és művészileg tapasztalt emberek, köréjük építek egy társulatot. A nevünkben tulajdonképpen szerepel a balett kifejezés, de az nem, hogy klasszikus. Mert a balett sokféle lehet, klasszikus, kortárs – nálunk nem műfaji meghatározást jelent, hanem arra utal, hogy már meglévő értékekre épül az a kortárs táncnyelv, amin keresztül a darabok kommunikálnak. A színház szó mint kifejezés pedig azért van benne a nevünkben, mert én színházi embernek tartom magam, aki történetesen tánccal hoz létre színházat. Olyan koreográfusokat is igyekszem majd meghívni a jövőben, akik színházat tudnak teremteni. Ami a táncosokat illeti, volt tehát egy mag, és folyamatosan próbatáncokat tartottam. Szándékom volt és a jövőben is az lesz, hogy minél több tehetséges magyar táncost is az együtteshez szerződtessek. Sajnálatos módon egyre kevesebb fiatal választja Magyarországon a táncosi pályát, ennél fogva nincs olyan sok képzett táncos, mint régebben volt, vagy már elkeltek, mire a Székesfehérvári Balett Színház megalakult. Bízom benne, hogy ez a helyzet a jövőben pozitívan változhat, minden évben fogunk próbatáncokat tartani. Egyébként attól a kánontól nem térünk el, hogy a mienkhez hasonló profilú együttesek, mind idehaza, mind külföldön, nemzetközi összetételűek. Az induláskor négy táncművész érkezett velem, jelenleg pedig tizenhárom közalkalmazotti státuszban foglalkoztatott táncművésszel dolgozunk. Nagyon nagy öröm számunkra, hogy van hét gyakornokunk, tehát olyan táncosok, akik valamilyen oktatási intézményben végeztek, és szakmai gyakorlatként nálunk dolgoznak, és bizonyos darabokban fel is lépnek.

Az infrastrukturális hátteret hogyan sikerült megteremteni a működéshez, hol van a székhelyetek, hol próbáltok?
Ez tartott két és fél évig. Nyilván nem olyan körülmények között dolgozunk ma, ahogy majd három, öt év múlva viszont szeretnénk látni magunkat. Ami nekem nagyon pozitív, hogy nem a kőhalmaz a fontos, nevezzük épületnek, hanem az, hogy mi megy benne, és bevállal úgy egy város, hogy igen, legyen egy balettszínházunk, megpróbáljuk őket elhelyezni, minden áron legyen, mert mi ezt egy olyan értéknek látjuk, ami gazdagítja a város kultúráját. Mindenki azon van, hogy kezdjük el, és majd afelé haladunk, hogy legyen otthonunk. Jelenleg nincs állandó játszóhelyünk, ez romantikussá teszi ugyan ezt a történetet, de az a cél, hogy a jövőben legyen. Most a Vörösmarty Színházban tartunk előadásokat, illetve a Fejér megyei Művelődési Központban, ezeken kívül utazunk. Nagyszerű partner továbbra is a Nemzeti Táncszínház, és külföld felé is tárgyalunk. A próbáinkat is meg kell oldani, mert jelenleg két helyen próbálunk, máshol van a délelőtti, és máshol a délutáni próba, az irodánk pedig egy harmadik helyen van. Ezek számunkra ugyan nehéz körülmények, de boldogok vagyunk, mert létezünk. Mindemellett a város érzékeny a problémáink iránt, együtt keressük a megoldásokat. Engem nagyon motivál, hogy a város nem kevésbé akarja ezt, mint mi. Mert az szörnyű, siralmas, amikor egy művész erőlteti magát, és akkor jól van, legyen valami. Itt egy irányba megyünk, és ez nagyon jó dolog, ezért feladtam külföldet, feladtam Németországot, lett volna lehetőségem, hogy oda menjek dolgozni. Ez a hazám, és hogy valami értelmes dolgot csinálhatok itt, ez engem motivál.

Mennyi idő, amíg ténylegesen összeáll egy ilyen együttes, mik a hosszú távú tervek?
Az egy másik szakma, a jós, aki ezt meg tudja mondani. A legkülönbözőbb referenciák vannak, évekről beszélhetünk, és hogy az három év vagy öt év vagy tíz év, azt nem lehet megmondani, nagyon sok mindentől függ. Titkon remélem, hogy mondjuk három éven belül már markánsan látható lesz az arculat, amit képviselni szeretnénk. Nekünk meg kell találnunk a közönségünket, és a közönségnek meg kell találnia bennünket. Azzal kapcsolatban nincs kétségem, hogy ez meg fog történni, de hogy mikor, az jelenleg nem megmondható.

Melyik a prioritás, hogy a várost, a régiót kiszolgáljátok, vagy a nemzetközi ambíciók?
Mind a kettő. Egy társulatot azért hoz létre az ember, hogy működjön, jó hírét vigye az adott város, régió kulturális életének. A tánc előnye, hogy nonverbális műfaj, nem vagyunk röghöz kötve, bárhol megértik, ezt ki kell használni, és ki is szeretnénk, itthon és külföldön is. Az a kapcsolati tőke, amivel én rendelkezem, a múlt, amit eltöltöttem a szakmában, nyilvánvalóan segít, de azt nem szabad elfelejteni, hogy ez mégiscsak egy új társulat, fel kell építeni.

Miért éppen Székesfehérvárra esett a választás? A város részéről volt erre igény, vagy Te kerested meg őket?
Hét évig vezettem egy balett társulatot Csehországban, Budweisban. Azt kell, hogy mondjam, sikeresen, és nagyon komoly tapasztalatokra sikerült szert tennem, illetve ezt megelőzően is volt már tapasztalatom társulatépítésben. Azt mondtam, hogy akkor van értelme hazajönnöm, ha valami értelmes dolgot tudok csinálni, ha azt a tapasztalatot, ami idehaza és külföldön megszereztem, valahova bele tudom fektetni. Végig húztam a térképen a kezem, azt kerestem, hogy melyik az a régió, város, amely ezt minden szempontból megengedhetné magának. És azt gondoltam, hogy Székesfehérvár nem csak anyagiakban, hanem kultúrájában is gazdag város, miért ne ajánljam én ezt fel? Olyan nagyformátumú gondolkodással találkoztam, ami kapcsán mindig szoktam viccesen mondani, hogy ezzel a döntéssel a város és mi mindannyian ellenkező irányban, forgalommal szemben megyünk az autópályán, de megjegyzem, a jó irányba. Mert ma nem szokás sem itthon, sem külföldön csak úgy kulturális intézményeket alapítani, végképp nem balettszínházakat. Paradicsomot sokan ültetnek, csak fát kevesen, mert azzal azért több munka van, mint egy paradicsommal, nem is terem olyan gyorsan, kell hozzá idő, amíg megnő. De itt nem is arról van szó, hogy egy magot ültettünk el, mert én ennek az alapjait hazahoztam Csehországból, egyrészt táncosokban, másrészt kezdő repertoárban. Tehát itt csak egy fát kellett átültetnünk, aztán fel kell majd nevelnünk, de talán ezt az értéket látta meg a városvezetés, ami nagyon megtisztelő. Ez persze őket is dicséri, mert hiába hozok én egy értéket, ha nem ismerik fel. Legutoljára 45 éve alapítottak Magyarországon intézményes formában balettszínházat, hát most ez a csoda ismét megtörtént Székesfehérváron.

A Magyar Balett Színházat követően Pécsett és Debrecenben is vezettél tánctársulatot, Székesfehérvár esetében miben más a helyzet, illetve a mostani kulturális közeg?
Pécsett és Debrecenben az együttesek akkor tagozatként működtek. Nagy öröm számomra, hogy azóta a Pécsi Balett önálló státuszt kapott, amelyhez szívből gratulálok a társulat vezetőinek és tagjainak. Teljesen más, ha egy balettszínház önálló intézmény, össze sem lehet hasonlítani, teljesen más kategória, akkora a különbség, mint a túraautók versenye és a Forma-1 között. A táncszínház önálló színházi műfaj, egyenértékű a prózai színházzal, csak más. A táncművészet ugyanúgy színházteremtő erővel bír. A Magyar Balett Színház esetében pedig ki szerettem volna próbálni, milyen a független lét. Nehéz kenyér, egyfajta rodeózás, de nagyon izgalmas, egyfelől nagy szabadsággal bír az ember, ugyanakkor jelentős és speciális kötöttségekkel is szembe kell néznie. Ez habitus kérdése, én mindig is azt vallottam, hogy a legjobb egy intézményes létben dolgozni, ha a gondolkodásunk maga nem válik intézményessé. A keretet, amiben dolgozunk, azt a szabályozottságot és követelményrendszert én el tudom fogadni, a magamévá tudom tenni. Nagyon nagy előnynek tartom, mert egyrészt biztonságot jelent, másrészt kiszámítható műhelymunkára ad lehetőséget, ami segít a művészi a kvalitás kibontakoztatásában. Én nem tipikusan egy projektalkotó vagy szabadúszó alkotó vagyok, szeretek csapatban gondolkodni, csapatban dolgozni, társulatot építeni. Nincs a zsebemben a bölcsek köve, szeretek meghallgatni véleményeket. De nyilvánvalóan szeretem megválogatni, kikkel dolgozom együtt, hasonlóan gondolkodó és érző emberek társaságát keresem, de azon belül igyekszem szabad kezet adni nekik, és én is elvárom, hogy szabad kezet kaphassak. Ezt nevezik bizalomnak, ami nélkül nem jöhet létre siker. Úgy érzem, ezt a szabad kezet, bizalmat művészileg itt megkaptam, élni is szeretnék vele, és meglátjuk, hogy hova jutunk.

Hogyan néz ki az együttes finanszírozása?
Önkormányzati fenntartású intézmény vagyunk egy kőszínházhoz, egy múzeumhoz, egy képtárhoz hasonlóan, leginkább talán a Győri Balett működik hasonló formában. Ha az emberi kapcsolat jól működik a fenntartóval, akkor nagyon komoly eredményeket lehet elérni, és úgy érzem, ez Székesfehérváron így van, a fokozatosság elvén minden támogatás megkapunk.

Milyen kapcsolatot sikerült kialakítani a város más kulturális intézményeivel?
Ez egy nagyon széles kör, úgyhogy a folyamat a mai napig tart. Továbbra is keresek alternatív játszóhelyeket, vannak nagyszerű és fontos partnereim a városban, ezek baráti kapcsolatokká is fejlődtek, úgyhogy én már abszolút fehérvárinak érzem magam, mert a munka során annyira sikerült integrálódni, hogy nagyon jó emberi és szakmai kapcsolatokat is találtam, és bízom benne, hogy ezek segíteni is fogják a munkámat, valamint a balett színház intézményét.

Már bemutatkoztatok májusban a székesfehérvári közönség előtt, egy beavató színházi performansszal és egy előadással, hogyan fogadták a nézők?
Amikor az első előadásunkat megtartottuk, a Vörösmarty Színházban teltház és standing ovation volt, a nézők felállva, hosszan ünnepeltek. Nyilván nem csak az előadást, a koreográfiát és a táncosokat, hanem magát azt a tényt, hogy Fehérvárnak lesz saját társulata. Kell ennél több? Ez volt a közönség ítélete ott és akkor. Nyilván egy fecske nem csinál nyarat, nem egyszer kell megtölteni a színházat, hanem többször, az eufória elül, akkor is mondtam a táncosoknak, meg kell majd dolgoznunk ezért. A közönség több rétegét kell megszólítanunk, ahhoz sok munka kell, a mi részünkről és a marketing részéről is. Ha minden úgy megy tovább, ahogy eddig, és kellő türelem is lesz az emberekben, akkor azt gondolom, pár év múlva ennek komoly eredménye lesz.

A fiatalok megszólításának, a beavató színházi programoknak a későbbiekben is jelentősége lesz?
Felvettük a kapcsolatot a Fejér megyei Oktatási Központtal, házhoz visszük a balettet, fel fogjuk keresni az iskolákat, szeretnénk megismertetni a fiatalokkal, mi az, hogy táncszínház, milyen sokszínű lehet az, milyen értékeket rejt magában. Nyilván minden generációt szeretnénk megszólítani, az egészen kicsik és az idősebbek nem kevésbé fontosak számunkra. A színház mindenki, azoké, akik még gyerekek, és azoké, akik már gyerekek.

Hogyan érdemes egy első évadot felépíteni, illetve hogyan fog felépülni?
Nagyon fontos dolog, hogy tulajdonképpen olyan darabokkal szeretnénk indulni, amelyek kicsit közelebb vannak a prózai színházhoz. Nem feltétlenül a beszédre gondolok, hanem a cselekményességre, amikor a fogódzkodó a cselekmény maga. Azt gondolom, ezeket könnyebben „olvassa” a közönség, nyilván az a része, amelyik még nem ismeri a táncszínházat. Aztán majd akár el lehet hagyni a cselekményt, következhetnek az irodalmi hasonlatnál maradva táncversek, amelyeknek ugyan nincs cselekményük, de képeket hívnak elő az emberekben a mozdulatok és a szavak révén, amik világokat nyitnak meg bennük. Két pilléren fog állni a repertoár, a cselekményes balettek és a táncversek, az elején nyilván a cselekményeseket erőltetem majd, hogy a közönség ráérezzen a műfajra. Sokan azt mondják, hogy azért nem megyünk balettre, mert nem értjük. A balettet, a táncot nem érteni, hanem érezni kell. Aztán ha érzek valamit, akkor megértem. Azt szeretnénk a beavató színházakkal is megértetni a nézőkkel, hogy lehet tekinteni egy táncszínházi előadásra. Hamarosan jövünk Budapestre a Blablabla és a Rúzs című darabokkal, amit Ravel Bolerojára készítettem, és másik két egyfelvonásossal. Ezek még abból az átmeneti időszakból vannak, amikor néhány táncossal dolgoztunk. Az első nagy bemutatónk december közepén lesz a Vörösmarty Színházban, A diótörő családi balett, valamennyi korosztálynak szól, minden karácsonykor szeretnénk majd eljátszani. Aztán jövő áprilisra tervezzük a Rómeó és Júlia bemutatását, azt a koreográfiát, amelyet nagy sikerrel játszottunk Csehországban. Hiszem azt, hogy a fehérvári közönség is szeretni fogja. Szeretném még színpadra vinni az About Kafkát, ami 2015-ben Csehországban elnyerte az évad legjobb koreográfiájának járó díjat, ezt egy érvényes és aktuális balettnek tartom. Szeretnék meghívni koreográfusokat, egy nagyszerű fiatal norvég koreográfust, akivel Csehországban dolgoztam, Kristian Ole Tangen. Jiří Kylián két művét be tudtam mutatni Csehországban, szeretném Székesfehérváron is, de ehhez kell egy kis idő, hogy az együttes megerősödjön. Van még sok tervem, amikről egyelőre nem szeretnék beszélni, de a fejemben már tíz évre előre megvannak. Meglátjuk, hogyan alakulunk a közönséggel közösen, illetve milyen visszajelzéseket kapunk. Az is a célunk, hogy ízlést formáljunk, ne pedig kövessük a közízlést, ez egy türelemjáték, meglátjuk, hogyan fejlődünk együtt.

Szerző: Halász Glória

Fotók: Lékó Tamás