A Közép-Európa Táncszínháznak a 2018-19-es évadtól új művészeti vezetője lesz Feledi János személyében. Vele és Szögi Csaba igazgatóval beszélgettünk arról, hogy a harminc éves jubileumát ünneplő együttes múltjának milyen értékeit érdemes továbbvinni, és miben van szükség megújulásra, milyen változások várhatóak a társulat életében, mi kell ahhoz, hogy ismét felkerüljenek a nemzetközi tánctérképre, és hogy a társulati tagok úgy érezzék, a falat is át tudnák törni.

Csabával 6 évvel ezelőtt készült interjú a Táncélet.hu-n, a Közép-Európa Táncszínház akkor kezdett a Bethlen Téri Színházon belül működni. Milyen hatással volt ez a társulat életére?
Szögi Csaba: Sikerült megvalósítanunk a tánc-színház-családi programok hármas struktúráját, még annál is jobban, mint ahogy annak idején terveztük. Nyilván menet közben hangoltuk még, de a kezdetektől nagyon markánsan jelent meg a színház ars poeticájában a tehetségkutatás és gondozás. Ami addig csak az IKF, az Ifjú Koreográfusok Fóruma kapcsán működött, amit a KET talált ki, és futtatott. Mostanáig tizennégy volt belőle, most készül a tizenötödik előadás demonstráció. Ehhez találtunk még ki hasonló tehetségprogramokat, ilyen volt a Találkozások, ahova fiatal rendezők pályázhatnak kétszemélyes előadással, a két résztvevő között legalább egy generációnyi különbségnek kell lennie. A generációk találkozásával létrejön egy különleges, intim együtt gondolkodás, munka, aminek az eredményeképpen hat-hét előadás született, ezeket folyamatosan műsoron is tartjuk. Emellett elindult a „Mozdulj ránk!” pályázat, amit kifejezetten képzőművészeknek, grafikusoknak írtunk ki, akik a színház arculati elemeit minden évben megtervezik. Elindítottuk az Ambíció tehetség programunkat, amit tizennyolc év feletti, de még öt előadást nem készített fiataloknak találtunk ki. Itt nincsenek műfaji megkötések, bárki bármivel jelentkezhet, legyen akár tánc, bábszínház, gyerekszínház, felnőtt színház, újcirkusz, összművészet. Az idén huszonegy alkotó pályázott, az elbírálást követően hamarosan megszületik a döntés, kik mutatkozhatnak be. Ennek az a lényege, hogy olyan fiatal alkotóknak, formációknak nyújtunk lehetőséget, akik mondjuk nem működési támogatásból élnek, nem állandó struktúrában működnek, hanem az alkalmilag összeállt, kezdő energiáknak adunk terepet. Működik a Bethlen Dance Workshop, ami egy nyári intenzív tánckurzus, fiatal táncosoknak, elsősorban olyanoknak, akik kikerülnek valamilyen középfokú oktatási intézményből. Ötödik évadját futja nálunk az Egressy G. Tamás fiatal rendező és drámaíró által létrehozott Spirita Társulat. Ahogy a Közép-Európa Táncszínház a tánc rezidens társulata, úgy őket a színház területén tekintjük annak, évente húsz előadást és három-négy bemutatót tudnak tartani. Ezekből látható, hogy a tehetségkutatás, gondozás van a színház fókuszában. Emellett mennek olyan programok, mint minden vasárnap a gyerekeknek és családoknak szóló rendezvények, színházi, báb- és újcirkusz előadások. És most éppen fut a különleges Gang Színház programunk, amely keretében a hetedik kerületi gangos házakba viszünk el színházi előadásokat. Májusban volt Békés Pál szülőházában az általa írt Egy kis térzene című darab bemutatója, és folyamatosan megyünk különböző házakba, június közepéig tíz ilyen előadást tudunk tartani. Minden évszakban van egy kiemelt rendezvényünk, az őszi szezonban rendezzük a Sissi Őszi Tánchetet, aminek az a tematikája, hogy vidéki táncműhelyeket, táncművészeti iskolákat hívunk meg. Januárban a határon túli színházakkal működünk együtt, mindig egy alkotóműhely mutatkozik be, akik több napig itt vannak. A gyerekeknek báb- és gyerekszínházi fesztivált rendezünk, a Globe Fesztet, ezt mindig a Föld napja köré szervezzük, hat-hét előadást általában hat-hétszáz gyerek néz meg, és mindig a környezetvédelem a téma. Kétévente pedig a Közép-Európa Táncszínházzal együttműködésben rendezzük meg, a Nemzetközi Monotánc Fesztivált.

Hogyan befolyásolta a lehetőségeiteket, hogy „főbérlőből” rezidens társulattá váltatok? Az, hogy különböző műfajok kaptak itt teret, nyitotta-e a lehetséges nézők spektrumát?
Sz. Cs.: Természetesen azáltal, hogy idejönnek, és rácsodálkoznak a helyre, és megnézik, hogy mik vannak még a kínálatban, sokan jönnek vissza családostul a családi programokra, vannak kölcsönhatások. A Közép-Európa Táncszínház, azáltal, hogy évi kétszáz előadás van a színházban, nem itt próbál, hanem bérlünk próbatermet a SÍN Kulturális Központban, a napi munka helyszíne áttevődött oda, és elsősorban azok a programjaink futnak itt, amik ide valók, vagy amik eleve ide készülnek, ilyen az IKF vagy az egyszemélyes K-Arcok sorozat. Természetesen a Nemzeti Táncszínház különböző helyszínein is megjelenünk, illetve a Trafóban, Müpában, Zeneakadémián.

A következő évadtól új művészeti vezetővel folytatjátok. Mivel győzött meg Feledi János pályázata?
Sz. Cs.: Sok nagyon izgalmas pályázat érkezett, ami egyrészt meg is lepett, másrészt nagy büszkeséggel töltött el, hogy ilyen sokan megmozdultak. Persze ez érthető, hiszen, ha megnézzük, hogy Magyarországon egy ilyen vezető társulat művészeti vezetői pozícióját mikor szokták meghirdetni, azt lehet látni, hogy hosszú évekre visszamenőleg nem tudunk hasonlót mondani. Ez egy nyílt pályázat volt, ajánlatokat vártunk, nagyon különböző, izgalmas elképzelések voltak, az elképesztően elrugaszkodottaktól a nagyon tiszta, természetesen megfogható pályázatokig. Azok közül, amiket az értékelő bizottság megfontolásra ajánlott számomra, Jánosé tetszett a legjobban, mert egy reális, megvalósítható pályázatnak gondolom, nagyon jól lőtte be a KET jelenlegi helyzetét, hogy honnan és milyen irányba lehet továbblépni. Sokat nyomott a latba, hogy János nem alkotóként pályázott, hanem művészeti vezetőként. Azt írta, hogy ő a Feledi Pojectet továbbra is alkotói felületként tekinti, a Közép-Európa Táncszínház kapcsán pedig a művészeti vezetés kihívása izgatja. Az összes olyan pályázatban megfogalmazott kritériumra vagy kérdésre, amire választ akartunk kapni, választ adott. 2010 óta nagyon sok tapasztalatot gyűjtött össze, a semmiből készített produkciókat, a semmiből hozott össze táncosokat, próbatermet, díszletet, jelmezt, játszási helyet, mindezt menedzselte, és promotálta, csomó olyan dolgot megtanult, ami nagyon fontos a művészeti vezetői pozícióhoz. Hiszen a művészeti vezetőnek elsősorban nem az a feladata, hogy a teremben töltse az idejét, hanem az, hogy oda olyan embereket küldjön, akikben megbízik. Amire nagy hangsúlyt fektetett, az a kommunikáció és az együtt való gondolkodás. Ezt nem csak a vezetésre és a szakértő gárdára értette, hanem a teljes társulatra. A táncosok véleménye és visszajelzése is nagyon fontos helyet kapott ebben az anyagban. Összességében ezt a pályázatot értékeltem úgy, hogy a továbblépés szempontjából a legjobb alternatíva. Egyébként Kun Attila is nyilvánossá tette a pályázatát, el lehet olvasni.

Számodra mi volt inspiráló a Közép-Európa Táncszínházban?
Feledi János: Évek óta nyomon követem a KET pályáját, sőt visszautalnék arra, hogy én dolgoztam Kun Attilával, amikor a PRevolutiont vezette, rengeteget köszönhetek neki mint táncművész. Ismertem a munkafolyamatát, és közben a KET-et is egyre jobban megismertem. Leírtam, hogy én hogy képzelném el a működését, és melyek azok az irányok, amiket újító szándékkal behoznék. Fiatalos, energikus lendülettel dolgozni, fiatal alkotókat behozni, megnyitni a kapukat, akár a csapaton belüli műhelymunkát újra erősíteni. A Feledi Projectet ugye 2010 óta csinálom, azokat a tapasztalatokat, amiket ott összeszedtem, próbálom itt kamatoztatni. Azt gondolom, hogy minden feladat egy tanulófázis, mindenből lehet tanulni, és ez is most egy új helyzet nekem. Egy harminc éves együttesről beszélünk, a következő lesz a jubileumi évad. A társulatnak megvan az infrastruktúrája, történelme, azért voltak nagyon szép aranykorai ennek az együttesnek, tehát nagy felelősség is egy ilyen pozíció betöltése. Olyan szakemberek vesznek körbe, akár a vezetésre, akár a művészekre értve, hogy azt gondolom, tudunk közösen gondolkodni, és elindulni.

Egy aktív alkotó esetében mindig adódik a kérdés, hogy koreográfusként mennyire lesz terepe a működésének az általa vezetett társulat. Tervezed, hogy koreografálni fogsz az együttesnek?
F. J.: A pályázatom egyik fő pontja az volt, ahogy Csaba is elmondta, hogy én nem úgy tekintek magamra, hogy akkor mostantól Feledi János koreografál itt reggeltől estig, hanem olyan külföldön dolgozó vagy itthon olyan dolgokat az asztalra tevő fiatal, energikus alkotókat szeretnék meghívni, akikkel jól tudunk együtt dolgozni, valami újszerűt létrehozni. Ha ennek híre megy, úgy gondolom, generálja az újabb nézőközönséget is. Persze nincs semmi kőbe vésve, de nem szeretném azt, hogy az éves bemutatók közül mindegyik alatt az én nevem szerepeljen. Ha olyan lehetőség adódik, vagy úgy jön ki a lépés, akkor nyitott vagyok, és szívesen dolgozom a KET művészeivel. De nem gondolnám, hogy a fő feladatom az lenne, hogy alkotóként önmegvalósítsak a Közép-Európa Táncszínháznál.

A társulati tagok bevonását hogyan tervezed?
F. J.: Régebben is volt arra lehetőség, hogy a táncművészek kipróbálhassák magukat, azt gondolom, ez nagyon jó irány, és én is szeretném erősíteni bennük, hogy akinek van ilyesmihez kedve vagy ambíciója, az merjen nyugodtan nyitni, és bevállalni dolgokat. De nyilván nem arra gondolok, hogy akkor dátumszerűen be kell mutatni valamit, hanem ez lehet egy féléves műhelymunka, egy éves, lehet ciklikusan. Amikor ő úgy érzi, hogy meg szeretné mutatni, amin dolgozott, akkor ebben az ügyben leülünk beszélni. Abszolút támogatom ezt a fajta kezdeményezést.

Mi volt az oka, hogy Kun Attilával véget ért az együttműködés? Mi volt az általa fémjelzett évek legnagyobb értéke, és miben volt szükség változásra?
Sz. Cs.: Amit én történelmi eseménynek tartok ebben az öt évben, hogy megszületett a táncszínházi nevelési program, amiben a Közép-Európa Táncszínház oroszlánrészt vállalt. Németh Katalin találta ki, majd meggyőzte Ertl Pétert, a Nemzeti Táncszínház igazgatóját, hogy jó lenne ebben az irányban lépéseket tenni, hogy a Magyarországon harminc éve létező színházi nevelés hogyan tudna a tánc műfajában megjelenni, és ehhez megtalálták a Káva Kulturális Műhelyt. Kiválasztottak öt társulatot, akiknek megnézték az előadásait, majd Kun Attila Horda című előadására esett a választásuk, így kerültünk ebbe a kitüntetett pozícióba. Ebből született a Horda 2 és az Igaz történet alapján. Szerintem ez egy tánctörténeti esemény. Ha valaki majd ennek a korszaknak a tánctörténetét olvassa, az egyetemes magyar táncművészet történetében ez egy nagyon komoly tett lesz. Fontosnak tartom, hogy ez a Káva és KET szakmai együttműködéséből jött létre, az egyiket Takács Gábor, a másikat Sereglei András rendezte, és mindkettőnek Kun Attila volt a koreográfusa, társalkotója. Rengeteg időt és energiát vitt el ez a dolog, bár egy nagyon fontos küldetés, a KET ebből nem fog tudni megélni, és ez nem egy nemzetközileg utaztatható forma. Ez jelentős különbség. Az elmúlt öt évben előadással nem hagytuk el a Kárpát-medencét.

Korábban tényleg nagyon sokat utazott az együttes, harminc év alatt körülbelül huszonkét országban jártatok. Cél ennek a visszaállítása?
F. J.: Abszolút, ez is a fő céljaink között van, hogy olyan előadásokat generáljunk, amelyek akár a nemzetközi piacon is megállják a helyüket. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy nem könnyű külföldre bármit is kivinni, ez egy több éves, akár két-három éves tárgyalási folyamat eredménye, de az a célom, hogy a Közép-Európa Táncszínház újra visszakerüljön a nemzetközi tánctérképre. Ehhez meg kell találni a csatornákat, forrásokat, de az elsődleges az, hogy olyan produkciók szülessenek, amelyek bárhol megállják a helyüket.

Mi az oka annak, hogy a táncszínház életében évtizedek óta fókuszban vannak a fiatalok, legyen szó oktatási, nevelési programokról, vagy a fiatal közönség megszólításáról?
Sz. Cs.: A KET alapítása visszanyúlik a Dunaújvárosi Alkotóműhely 1982-es indulásához , ahol Énekes István barátommal, aki aztán a Közép-Európa Táncszínház alapítója, művészeti vezetője lett, hívtunk hasonló gondolkodású koreográfusokat, és létrejött egy nagyon erős műhely, ahol egymásnak adtunk lehetőséget. Ez 1988-ig tartott, amikor is ennek az alkotóműhelynek ajánlották fel a Népszínház Táncegyüttes vezetését, mi ekkor kértük a névváltoztatást, majd az 1995-ben létrehozott Közép-Európa Táncszínház Alapítvány már önálló jogi keretet is biztosított a tehetségprogramokhoz. Ha azt mondom, hogy ennek az ars poeticának az alapkőletétele 1982 ben történt meg, akkor nem mondok nagyot.

Az eddigi programok, mint az IKF, a K-Arcok, a V4 Young Talents továbbmennek valamilyen formában?
Sz. Cs.: A K-Arcokból megszületett előadások tulajdonképpen úgynevezett alvó repertoár. Értékesíthető darabok, kiajánlásra mehetnek, igazából itthon nincs sok fórumuk, azokra, amikre el lehetett vinni őket, el is jutottak. Megjelentek a Veszprémi Táncfesztiválon, a Sissi Őszi Tánchéten, és legutóbb a Mészáros Máté és Mádi László által közösen készített szóló táncprodukció a Monotánc Fesztivál fődíját nyerte el. Nehéz ezeket a darabokat klasszikus értelemben vett forgalmazásba beépíteni, de nagyon alkalmasak arra, hogy a nemzetközi portfoliónkban fontos helyet foglaljanak el. A minőség mellett, amiben nem állunk rosszul, nagyon könnyen utaztatható produkciókra van szükség, kevés szereplővel, kis költségvetéssel, mozgékonysággal. Az Ifjú Koreográfusok Fórumát továbbra is tervezzük, ősszel ki fogjuk írni a pályázatot. Ezen keresztül is kell reagálnunk kell valahogy arra, hogy van egy Imre Zoltán Program, nyilván ott is lesznek olyanok, akik szerettek volna nyerni, de nem kaptak lehetőséget. A V4 Young Talents a Közép-Európa Táncszínház régióban elfoglalt szerepe miatt nagyon fontos. Ez a V4-es pályázatunk egyszer nyert, aztán többször sajnos nem, de beszélgettünk erről Jánossal, hogy igen fontos hely itt Közép-Európában, ahol mi elhelyezkedünk, és ez egy olyan fehér folt a kapcsolati hálóban, amit szépen tovább kell építeni. Azáltal, hogy elindult a V4, kialakultak kapcsolataink, tudomást szereztünk azokról, akikkel jó lenne felvenni a kapcsolatot. Itt nem is csak a visegrádi országokra gondolok, hanem például a Baltikumra is.

F. J.: Azért is fontos ez a platform, mert ha a táncszínház ezeken a területeken megjelenik, már jobban tudja pozícionálni magát a régióban, és nyomot tud hagyni ezeken a helyeken.

Jól tudom, hogy volt olyan, hogy az igazgatói és a művészeti vezetői pozíció össze is mosódott a társulatnál?
Sz. Cs.: Többnyire a művészeti vezető váltásnál mindig nekem jutott az a hálás vagy hálátlan szerepkör, hogy betöltsem a másik pozíciót is. Énekes István 1993-as távozása után egy évig, Köllő Miklós után három évig, Horváth Csabát követően hét évig én voltam a művészeti vezető. Három évvel ezelőtt kiemelt, minősített táncszínház lettünk, onnantól kezdve a közszolgáltatási szerződés és a kiemelt társulati státusz szerint is vannak kötelezettségeink, amelyek a civil törvényben és az előadó-művészeti törvényben vannak lefektetve. Hatvan százalékban diplomás táncművészeket kell alkalmaznunk, illetve az egyesület szabályzata szerint, négyévente ki kell írnunk a művészeti vezetői pályázatot. Bárki lesz a Közép-Európa Táncszínház elnöke, mivel engem is választanak, akkor ez a rend működtetni fogja a színházat, amit én fontos strukturális kérdésnek tartok. Örülök neki, hogy ez egy nagyon tiszta rendszerré vált.

Mik azok az értékek a KET múltjából, amit tovább kell vinni, és melyek azok a területek, amiken megújulásra van szükség?
Sz. Cs.: Nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttünk az elmúlt harminc év alatt, ebben a tapasztalattárban az előadások stílusváltása számomra egy fontos kérdés. Nagyon sok előadást és fiatalt nézek, nem véletlen, hogy a Bethlen Téri Színháznak a tehetséggondozás, kutatás a profilja. A táncszínház alapítása óta mindig jelen volt ez a kísérletezés, újítás, több mint ötven koreográfussal dolgoztunk a harminc év alatt. Mindig fontos volt, hogy legyen egy ilyen nyitottság, ne üljünk bele abba, ami egyszer sikerült, és azt ismételgessük, hanem bátran vágjunk bele egy teljesen más, ismeretlen dologba. Ezt az ismeretlen részét is felajánlotta a Feledi-pályázat, és azt a részét is, ahol a fiatal tehetségek beépítése és helyzetbe hozatala kap egy komoly fókuszt. Most azért figyelni kell arra, hogy elindult egy Imre Zoltán Program, ami nagyon sok fiatalnak ad lehetőséget. Azt kell tudni, hogy ezeknek a fiataloknak a nagy része készíteni fog egy előadást, ami egyszer kerül bemutatásra. Van egy másik, kategória, amelyben tapasztaltabb fiatal alkotók mutatkozhatnak be, nekik garantálnak hat előadást. De mi lesz az első kategóriába tartozó fiatalokkal? Nem is konkrétan az előadásokkal, hanem az alkotókkal. Lesz egy nagyon erős fiatal alkotói felhozatal, és nagyon fontos, hogy a Közép-Európa Táncszínház reagáljon erre a változásra. Az ebbe az irányba való gondolkodás Feledi János pályázatában például megjelent. Azt is tudjuk, hogy a következő évadban meg fog nyílni az új Nemzeti Táncszínház, ami megint egy teljesen más helyzetet fog teremteni. Ebben a változó közegben kell megtalálni az új KET helyét és pozícióját. A Nemzeti Táncszínház kapcsán nagyon komoly verseny lesz, hogy ki melyik térbe jut be, és hány előadást tarthat, melyik előadás lesz az, amelyik nem csak bejut, hanem támogatást is kap. Mi lesz ezzel a húsz fiatal koreográfussal, akik évente darabot fognak megjelentetni. Máshogyan kell helyzetbe hozni a Közép-Európa Táncszínházat, mint ahogy eddig. És én János pályamunkájában láttam azt, hogy ha az eddigi tapasztalataink hozzáadódnak ahhoz a tudáshoz, amit ő hoz magával, akkor közösen meg fogjuk találni az új kitörési pontot. Egyrészt ott vannak azok a külföldi koreográfusok, akiket a pályázatában említett, másrészt a fiatalok, akiket szintén szeretne beépíteni a repertoárba.

F. J.: Amit szerintem tovább kell vinni, a nyitottság és merészség a megújulásra, az mindenféleképpen fontos. A másik, hogy annyira felgyorsult a világunk, annyiféle impulzus ér mindenkit, akár alkotót, akár magánembert, hogy ezt a fajta energiát csak egy fiatal csapattal tudjuk továbbvinni. Kellenek a hagyományok és a mélységek, amiket hozunk magunkkal, de fel kell venni a mai ritmust, a mai impulzusok által generált helyzeteket.

Milyen darabok vannak tervben az új évadra?
Sz. Cs.: Ősszel lesz a Trafóban Anton Lachkynak egy bemutatója, őt még Kun Attila kérte fel az őszi bemutatóra. Antonnal 2010-ben volt egy nagy workshopunk, amit éppen Jónás Zsuzsa szervezett, aki ősztől újra velünk dolgozik. A jövő tavaszi bemutatónak pedig egy jubileumi gálát tervezünk. Harminc éves lesz a Közép-Európa Táncszínház, és megpróbáljuk az első, induló öt évnek az energiáit, stílusát, hangulatát megjeleníteni. Sok olyan előadás született akkoriban, amelyeknek a szerkesztése úgy nézett ki, hogy rövidebb koreográfiák füzére alkotta, van egy-két hosszabb mű, amiből részletet fogunk berakni, így szeretnénk egy keresztmetszetet bemutatni a Közép-Európa Táncszínháznak abból a korszakából, ami 1988 és 1993 között zajlott. Nagyon komoly képzési ajánlat van János pályázatában, ez szeptembertől aktívan elindul, de már augusztusban elkezdődik az alapozás, majd átível az egész évadon keresztül, reményeink szerint azokkal az alkotókkal, akik majd a következő évadokban meg fognak jelenni. Ezeknek a workshopoknak a végén összeáll egy kis kreáció, amiből tervezünk egy sajtónyilvános demonstrációt.

Kik azok a munkatársak, akik Janival együtt érkeznek a társulathoz, illetve lesz-e változás a táncművészeket illetően?
F. J.: A pályázatomban is szerepelt, hogy képzésvezetőnek Jónás Zsuzsát kértem fel, ő fog a társulattal napi szinten dolgozni, és eldönteni, kik jöjjenek akár workshopot tartani az együtteshez. Azt gondolom, ez is fontos, hogy végig fenntartsuk a motivációt, nem szerencsés, ha több éven keresztül ugyanaz tartja a tréninget. Egy alkotó meghívásával tréninget tartani akár már elő lehet készíteni egy munkafolyamatot is. De ugyanúgy számítok az eddigi kollégákra is.

Sz. Cs.: Szombaton lesz egy IKF demonstrációnk Mikó Dáviddal, azt kértem a társulattól, addigra mindenki olvassa el a nyilvános pályázatot, és gondolkodjanak azon, hogy kívánnak-e tovább dolgozni ebben a felállásban. Most már tudják, mire mondanak igent vagy nemet. Nyilván nekik is meg kell adni a lehetőséget, hogy meghozzák ezt a döntést. Ettől függetlenül minden évben tartunk próbatáncot, mert mindig vannak leválók.

Szakmailag és a finanszírozás tekintetében mennyire van méltó helyén a KET?
Sz. Cs.: Nagyon komoly feszültségek vannak. Bekerültünk a kiemelt kategóriába, és aki ennek tagja, vagy egyáltalán minősítéssel rendelkező tánctársulat, évek óta nem változott a támogatásának az összege. A Győri Balett központi támogatása több mint tíz éve ugyanannyi, ez vicc. Az, hogy egy ilyen kategóriájú nemzeti intézmény 50 millió forintot kap, vagy mi 37 milliót, az tarthatatlan. Ha ez megjelenik ebben az interjúban, és elolvassa egy évek óta pályázó társulatvezető, aki 3-5 millió forintot kap, akkor azt gondolhatja, elmegyünk mi a fenébe, de ha valaki kiszámolja, hogy ha minimálbéren szerződtetsz egy táncost, és annak fizeted minden járulékát, akkor ott vagy, hogy az 3 millió forint. És nekünk azon kívül, hogy van kilenc táncosunk, tánckarvezetőnk, tréningvezetők, művészeti vezetőnk, ügyvezetőnk, műszakunk, ha ezt összeszámolja az ember, nem is érti, miből lehet ezt fizetni. Semmire nincs plusz pénz, a pályázatokból és a bevételekből kell kiegészítenünk.

F. J.: Én azt gondolom, hogy azért volt jó megítélése is az együttesnek a szakmai berkeken belül, és nekem az a célom, hogy magyarországi viszonylatban is visszakerüljön a TOP 5 együttes közé. Ehhez nyilván sok munka és energia kell, de ez rajtunk is múlik, hogy motiválni tudjuk a táncosokat, és folyamatosan szinten tudjuk tartani az ő hitüket és motivációjukat. A jövő évad végén tervezünk egy olyan demonstrációt a két-három új alkotóval, ami már előrevetíti, hogy a következő évadban milyen irányba szeretnénk vinni a társulatot.

Hova szeretnél eljutni a társulattal a negyedik év végére?
F. J.: Egy nagyon energikus, nagyon markáns együttest képzelek el, akik nagyon sokrétűek, tánctechnikailag és színpadi jelenlét szempontjából egyaránt, akár nem csak táncos kvalitásban, hanem színészileg is otthonosan mozognak a színpadon. Egy olyan együttest látok magam előtt, akik nagyon együtt vannak, nagy energiával dolgoznak, és akiknek a szemében látom azt a fajta csillogást, hogy a falon is át tudnának menni.