Oláh Zoltán 17 éve a Magyar Nemzeti Balett tagja, első magántáncosa, 2018. március 15-e óta pedig Kossuth-díjas művésze. Az érzékenységet, az alázatot és a hitet tartja a legfontosabb pilléreknek ahhoz, hogy valakiből nagy balett művész válhasson, ő maga folyamatosan fejleszti magát, ezért sem gondol életműdíjként a 36 évesen megkapott elismerésre. Oláh Zoltánnal a mai fiatal táncosok helyzetéről, a tanításról, a klasszikus balett megújulásának és a közönségnevelésnek a lehetőségeiről és arról is beszélgettünk, miért hű 17 éve a színházához és mennyire kiszolgáltatott egy balett művész.

A Kossuth-díj kapcsán megfogalmazott hivatalos méltatásod azt emeli ki, hogy már fiatal korodtól kiemelkedő érettséggel formáltad meg a legnagyobb szerepeket. Az iskola elvégzése után gyorsan jöttek ezek a lehetőségek? Mikor válik egy művész valóban éretté egy ilyen szerepre?
Valójában valamilyen szinten már akkor eldőlt a karrierem, amikor az iskolát követően az Operaházat választottam. Kartáncosként vettek fel, de már fél év után jelentős szólókat és főszerepeket kaptam, ilyen volt Seregi László Sylviájából Amyntas szerepe, utána pedig egy két hónappal volt az Anyegin bemutatója, amiben Lenszkijt táncoltam. Ezeket tartom az első két legjelentősebb főszerepemnek. Aztán éveken keresztül jöttek az újabb és újabb nagy szerepek, kineveztek címzetes szólistává, utána lettem magántáncos, majd első magántáncos, végigjártam a ranglétrát. Visszatérve az érettségre, nem tudom, hogy húsz évesen mennyire számíthattam érettnek. Ha ma nézek egy fiatalt, még nagyon nem látom annak, de a szikráját már lehet érzékelni akár egy pályakezdőben is, hogy ebből még lehet valami nagyon nagy. Akiben ez a fajta előadói érzékenység, alázat vagy a táncban való hit nincs meg, azokból lehet, hogy ez nehezebben jön ki. Szerintem nagyon fontos, hogy valaki alázatos legyen a munkájában, én tényleg szinte mindent ez alá rendeltem. A kitartás az egyik legfontosabb, nem úgy működik, hogy az ember egy-két év alatt eljut valamilyen szintre, és azzal megelégszik, hanem ezt igenis egyfolytában görgetni kell, a szerepek egymásra rakódnak, így érnek, épülnek. Az is nagyon érdekes, amikor valaki sok éven át táncol egy szerepet, mert az alakítása az évek során sokat alakul. Számomra természetes volt, amit az indoklásban kiemeltek, ha a rólam készült felvételeket visszanézem, nagyon nagy különbséget nem érzek aközött, ahogy akkor, és ahogy most megyek ki a színpadra. Az, hogy előadás előtt mit érzek, mennyire hangolódok rá, ugyanaz, mint húsz éves koromban. Az biztos, hogy az embernek teljesen le kell vetkőznie önmagát, és igenis arra kell koncentrálnia, hogy átadja magát a szerepnek. Ehhez kell tudatosság, intelligencia és egyfajta önzetlenség, hogy ne saját magamat, mint Oláh Zoltánt mutassam meg a színpadon, hanem a szerepen keresztül jöjjön ki belőlem a mondanivaló, azon keresztül legyek jelen.

Sokszor találkozom azzal, hogy akár még iskolába járó, akár már profi táncosok, balett művészek elbizonytalanodnak, hogy megéri-e folytatni ezt a sok áldozattal járó pályát. Neked volt ilyen periódus az életedben?
A táncszakma világszinten nagyon gyorsan változik. Ha visszanézek tíz évvel ezelőttre, más volt a fiatalok helyzete, mint azoké, akik most végeznek. Ma sokkal nehezebb bárhol a világon elhelyezkedni, külföldön és itthon is sokkal nagyobb lett a verseny, a konkurencia. A technikai követelmények is egyre magasabbak. Elbizonytalanodás mindig van, főleg, ha az ember kamaszkorban van, de én mindig azt éreztem, hogy itt a helyem, az Operaházban. Az elődeim, a példaképeim is azt sugallták, hogy érdemes itthon maradni. Persze lelki beállítottság kérdése is, hogy ki mennyire vakmerő, én ki merem mondani, hogy nem vagyok az a típus, aki a világot a nyakába veszi. Lehet, hogy most már mernék jobban nyitni, de fiatalon itthon éreztem magam biztonságban. A táncos életében vannak apróbb sérülések, kinek több, kinek kevesebb, ezek mindenképpen bizonytalanságot hoznak magukkal, megszakítják a munkát, amiből nehéz visszatérni.

17 éve vagy a Magyar Nemzeti Balett tagja. Ha a pályád elején nem is, később sem merült fel benned, hogy külföldön is szerencsét próbálj?
Megfordult a fejemben, de mindig arra jutottam, hogy itthon mindent megkaptam, az Operában nagyon jó volt a helyzetem, jó szerepeket kaptam, akkor pedig miért is szeretném itt hagyni, amikor nekem minden megadatott. Nem bántam meg, hogy nem mentem külföldre, ez a díj is igazolja, hogy megérte maradni. Azt belátom, hogy igenis ez egy olyan hivatás, hogy nem árt sokfelé nézelődni, mert az ember azokból tud meríteni. Ha elmész más együttesekhez külföldre, akkor olyan művészek, koreográfusok vehetnek körbe, akik itthon esetleg nem. Ezt a részét azért sajnálom, ezáltal még színesebb lehetett volna a pályám, de nem bánom, jól alakult ez így.

Számos díjjal ismertek el a pályád során, idén pedig megkaptad a Kossuth-díjat. Amellett, hogy ez csodálatos, 36 évesen nem rak az emberre egy olyan terhet is, hogy akkor most merre tovább?

A 36 év még pont egy olyan időszak, amikor a táncos jó formában van, ennyi idős korára már rengeteg rutinra és tapasztalatra tesz szert. Viszont azért mennek az évek, és elkezdődik az a folyamat, hogy az ember érzi, az izmok már nem nyúlnak annyira, de ez mindenkinél egyéni. Ezt a folyamatot úgy lehet csak kivédeni, ha még többet dolgoztatod magad, többet nyúzod a tested, hogy ez az időt egy kicsit visszafogja.

A balett szempontjából szerencsés, főszerepekre predesztinált alkat vagy. Volt mégis olyan szerep, amit szerettél volna eltáncolni, de még nem került rá sor?
Mondhatom, hogy amit itthon lehetett, a magyar balett irodalom legnagyobb szerepeit, mindent eltáncoltam. Azt szeretném, ne higgyék azt, hogy ezzel a Kossuth-díjjal lezárult egy korszak. Szeretném ugyanúgy folytatni, hasonlóan sok lehetőséget kapni a színháztól, de úgy érzem, ez nem feltétlenül rajtam múlik. Én mindent megteszek azért, hogy jó formában legyek, ez már azon múlik, hogy hogyan viszonyulnak az emberhez mint művészhez. Azt szokták mondani, hogy a Kossuth-díj egy életműdíj, számomra nem az. A táncosi életművemet még nem zárnám le.

Kik azok a mesterek, alkotók, kollégák, akik a legnagyobb hatással voltak rád?
Az első évfolyamban Fodor Gyula volt a mesterem, utána nagyon sokáig Gál Jenő, Simon Mottram, végül Dózsa Imrénél végeztem. Az Operaházban elsősorban koreográfiákon keresztül lehet átlépni azon, hogy az ember már nem növendék, hanem lehetősége van az új közegen keresztül fejlődni. Nekem a magyar koreográfusok közül ilyenek voltak Harangozó Gyula, Seregi László és Pártay Lilla darabjai. Természetesen a többi repertoáron lévő koreográfia is nagyon fontos, de azok mind nemzetköziek, sok helyen játsszák őket a világban. Viszont csak ez a kettő olyan, amivel kizárólag itthon lehet találkozni. Amikor a társulathoz kerültem, ifj. Harangozó Gyula volt a balett igazgató, ő vett fel, nála kezdett el kibontakozni a pályám, majd Keveházi Gábor időszaka következett, most pedig Solymosi Tamás vezeti az együttest. Azok is hatással vannak rád, akikkel együtt táncolsz. Jó érzés, hogy táncolhattam olyanokkal, akik már nem aktívak, Hágai Katalinnal, Végh Krisztinával, Volf Katalinnal, de szinte mindenki volt a partnerem, aki az elmúlt 17 évben magántáncosnő volt az Operában.

Ha nem is szerződtél külföldi társulathoz, arra azért volt lehetőséged, hogy nemzetközi turnékon keresztül belepillants más országok táncéletébe?

Sokat turnéztunk mindenfelé, voltunk Európában, Kínában és az Egyesült Államokban, és nem csak mint társulat, hanem egy-egy gálára személyesen is meghívtak. Mostanában a Kárpát-Haza OperaTúrán vettem részt a Kárpát-medencében, jó lenne még többet turnézni. Novemberben lesz az Operának egy New York-i vendégjátéka, de nem tudom, hogy én velük tartok-e.

A 2016-17-es tanévben tanítottál a Táncművészeti Egyetemen. Milyen élmény volt ez számodra?
Szakály György rektor úr kért fel arra, hogy vállaljak el egy évfolyamot, mert szükség lenne balettmesterre. Azt éreztem, hogy ez jókor jött, mert kellett valami új kihívás is az Opera mellett. Úgy éreztem, hogy kell valami mással is foglalkoznom.

Korábban is volt erre ambíció benned, vagy a felkérés hozta magával? Miért nem folytattad?
Ehhez szerintem fel kell nőni. Korábban nem lett volna hozzá merszem. Mostanra érzem azt, hogy nem félek tőle, jobban megvan hozzá az önbizalmam. De nagyon nehéz ez egy aktív táncos számára, mert az operai munka 10 órakor kezdődik, neked pedig reggel 8-ra az iskolába kell menned órát tartani, arra felkészülni, majd utána van fél órád, hogy átérj a színházba. Nem volt könnyű ezt követően 10 órakor odaállni az Operában, és elkezdeni magamra összpontosítani, holott addig másokkal foglalkoztam. Ez a fajta kettősség egy kicsit fárasztó volt. De azért rengeteg erőt adtak a gyerekek, és úgy érzem, szükségem is van ezekre az energiákra, tehát szeretném majd folytatni. Kíváncsi vagyok, hogy ha újranyitják az Operaházat, és visszaáll a régi rendszer, akkor lesz-e rá esélyem, hogy újra elvállaljak egy évfolyamot. A jelenlegi helyzetben, hogy Újpesten próbálunk, ott vannak a balett termek, nem fér bele az időbe.

Jelenleg sokkal kevesebb fiú jelentkezik az iskolába, mint lány. Szerinted mi lehet ennek a tendenciának az oka?
Szerintem sokan nem gondolják, hogy ez egy szakma, és ebből meg lehet élni. A köztudatban esetleg az van, hogy ez valami hobbi, amikor kedvem van, felmegyek a színpadra. Az emberek nem látnak bele, hogy ebben mennyi munka van, és hogy erre is fel lehet építeni egy életet, szerintem nem látják át elég jól ennek a hivatásnak a lényegét, hogy miből is áll egy táncművész élete.

Ez azon is múlhat, hogy mit és hogyan kommunikál magáról a műfaj és a szakma.
Most már annyi minden más van, ami elvonja az emberek figyelmét, hogy nem tudnak egyetlen művészeti ágra fókuszálni. Inkább elmennek moziba, mint színházba, mert a mozi olcsóbb és látszólag érthetőbb. Fontos lenne megfogni a közönséget, mert ha egyszer eljönnek táncszínházba, akkor jó eséllyel eljönnek másodszorra és harmadszorra is. Az Erkel Színház erre pont ideális hely, vannak olyan előadások is, amiket például megvesz egy cég, és aznap kifejezetten a rászorulók nézhetik meg, akik egyébként ezt nem engedhetnék meg maguknak. De hiába vannak ilyen próbálkozások és törekvések, sajnos a balett egyelőre egy szűk réteg privilégiuma. Lehet, hogy sokan attól félnek, hogy nem is értik meg. Ha kimondod, hogy balett, egyből arra gondolnak, nem fogom megérteni, mintha tartanának tőle.

Egy balett táncosnak lehet ma széles körű ismertsége? Előfordul olyan, hogy felismernek benneteket az utcán?
Nagyon sok nem közvetlen ismerősöm gratulált most a díj kapcsán, és fejezte ki az örömét, de az utcán egyelőre nem ismernek meg.

Nem lehet, hogy azért választják kevesebben ezt a hivatást, mert a balett táncos életpálya nagyon bizonytalan?
Ez egy állandó téma, megoldatlan probléma. Nálunk 25 év után jön egyfajta szakmai nyugdíj, életjáradék, hívhatjuk bárhogy. De azt a 25 évet elég nehéz elérni, mert ugye nem mindenki tudja kihúzni addig sérülések nélkül, 40 év fölött nem feltétlenül lehet egy testet úgy terhelni, mint 30 évesen. Nálunk, Magyarországon ez még nincs jól megoldva.

Te miben látod a jövődet?
A tanításban látom. Ha egy művésznek ennyi tapasztalata gyűlik össze, akkor azt szerintem igenis át kell adnia. Nem feltétlenül csak növendékeknek, hanem frissen végzett, a pályájukat elkezdő művészeknek is, hiszen nem mindegy, hogy a színházban milyen kezekbe kerülnek. Kiforrott táncosoknak is hasznára lehet egy tapasztalt művész tudása. De ez is egy folyamat, nem úgy van, hogy elhatározom, kész, vége a táncos pályafutásomnak, hanem úgy tudom elképzelni, hogy az aktív pálya és a tanítás összefonódik, az a jó, ha van átmenet.

Hogyan viszonyulsz a modern koreográfiákhoz?
Miután az együttes elsődleges irányvonala a klasszikus balett, nincs annyira sok lehetőségünk modern koreográfiákat táncolni, de azért vannak ilyen darabjaink is, ezekben általában benne is vagyok. De az Operaház falain kívül nem nagyon volt lehetőségem kipróbálni magam ebben a műfajban. Nem én döntöm el, hogy miben leszek benne, milyen feladatot bíznak rám, nincs beleszólásunk abba, hogy hozzám ez a darab jobban illene, a másik esetleg nem annyira. Ilyen értelemben elég kiszolgáltatott egy táncművész.

Hogyan tud a klasszikus balett megújulni, frissülni?
Seregi darabjai pont olyanok, amiket például mindenki megért. Közönségnevelés, a műfaj megkedveltetésének szempontjából ideálisak, hiszen a nézőknek nem kell szakmai szemmel rendelkezniük a megértésükhöz, ahhoz, hogy hatással legyenek rájuk. Számomra nagyon értékes bennük, hogy soha nem találkoztam olyan nézővel, aki azt mondta volna, hogy egy Seregi darab nem tetszett neki. Hat rájuk érzelmileg, a rendezés, a látvány, a darabok se nem túl hosszúak, se nem túl rövidek, ő valahogy nagyon eltalálta ezt. Persze újra lehet gondolni a műveit, felújítani őket, alakítani a kiállításukon, és szerintem fontos lenne olyan helyszínen játszani ezeket, ahova több fiatal jön. Az Operába a jegyárak miatt szűk réteg jut el, oda nem tévednek be csak úgy fiatalok, az Erkel Színház ilyen szempontból sokkal ideálisabb. Talán úgy lehetne még frissen tartani a repertoárt, ha nem csak a régi nagy klasszikusokat játszanánk, hanem szétnéznénk itthon és a világban, hogy mi most a trend. Kik azok a most alkotó koreográfusok, akiknek a műveit nagy sikerrel játsszák, a közönség és a szakma szempontjából egyaránt. Talán ide lehetne hozni ezeket a koreográfiákat.

A magyar koreográfusok között van olyan, aki ilyen jellegű darabokat készít?
Lukács András egy időben koreografált nekünk, neki Bécsben is játszották darabjait, az ő koreográfiáit nagyon szeretem. Miután ez egy hosszú távú befektetés, nem ártana azzal foglalkozni, hogy valahogy kinevelődjenek ilyen alkotók, egy újabb koreográfus nemzedék. Lehetőséget kell adni erre, hogy lehessen kísérletezni, fölfedezni. Ebben kellene gondolkodni, hogy ne csak kész, nyugatról hozott darabokat táncolhassunk el, hanem valami olyat is, ami itt születik meg, fontos lenne egyfajta saját repertoárt is teremteni.

Miben láthatnak a nézők az évad hátra lévő részében és jövőre?
Májusban másfél héten keresztül lesz látható egy modern est, Total Dance címmel, Johan Inger és Jiří Kylián koreográfiáival, júniusban pedig a Hófehérke és a 7 törpe lesz műsoron. Sajnos nem tudom előre a szereposztásokat, hogy miben mit fogok táncolni, valójában a jövő évadról sem tudok bővebben beszélni. Vannak olyan koreográfiák, szerepek, amiket sok éven keresztül táncoltam, majd egyszercsak úgy alakult, hogy nem táncoltam többé. Az a tapasztalat, hogy nem feltétlenül kapod meg újra a szerepet, amit már sokszor eltáncoltál, nem lehetek arról megbizonyosodva, hogy ami eddig az enyém volt, az újra az enyém lesz, de ahogy mondtam, a táncművészek kiszolgáltatottak.

Az interjút készítette: Halász Glória

Fotók: Lékó Tamás