A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Feledi János előadásainak mélységét jól mutatja, hogy első egész estés koreográfiájának gondolata két évig dolgozott benne, mire színpadra vitte. Az eredetileg klasszikus balett végzettségű alkotó azóta évadonként több darabbal jelentkezik, évről évre megfordul az Egyesült Államokban is. A koreográfussal arról beszélgettünk, miért volt meghatározó számára az Órák című film, miért visszatérő témakör a munkáiban a halál közeliség, miért Feledi Project, nem pedig társulat lett az alkotóközösségének neve, és miért szeret annyira élő zenével dolgozni.

A Magyar Táncművészeti Főiskola klasszikus balett szakán végeztél. Mennyire érződik még ennek a műfajnak a hatása a munkáidon?
Azt gondolom, az elején nagyon érezhető volt, nagyon vonalas, tiszta mozdulatok és tánc jellemezték őket. Amikor elvégeztem a Balettintézetet, úgy volt, hogy Svédországba szerződöm egy kortárs együtteshez, de ez végül nem jött össze, így rövid ideig a Győri Balett tagja voltam. Tudjuk, hogy ők is klasszikus alapon dolgoznak, de modernebb, neoklasszikus darabokat készítenek. Utána hosszú évekig a Budapest Balettnél voltam táncos, ami szintén klasszikus alapokkal működött, de már ott elkezdtünk olyan alkotókkal dolgozni, mint Kun Attila, aki akkor jött haza külföldről, Földi Béla, Fodor Zoltán, rengetegféle stílus és impulzus ért. Kialakult a saját kis világom, a saját formanyelvem, ami az elején ugyan nagyon a klasszikus balettből építkezett, de ezt egyre inkább szeretném elhagyni. Nemrég kezdtük próbálni el az új darabunkat, Hat tánc címmel, ami Bartók Béla zenéjére, inspirációjára készül. Mondtam a táncosoknak, hogy sokkal emberibbet, naturálisabbat szeretnék, inkább a helyzetekből fakadó energiákat próbálom kihangsúlyozni, mint hogy a mozgás szépsége vagy milyensége dominálna a koreográfiában.

 feledi4

Már a Balettintézet alatt egyértelmű volt, hogy nem a klasszikus balett a te utad?
Jött talán egy pont, amikor éreztem, hogy ez nekem nagyon kötött, nemcsak a mozgásvilága, hanem a gondolkodása is. Az egyik barátom elhívott a Frenák Pál Társulat egy előadására a Trafóba, emlékszem is, hogy a Lakoma című volt az. Addig mint balettintézetes diákok, a négy fal között nem nagyon tudtunk erről, és nem is nagyon jártunk kortárs vagy modern előadásokra. Emlékszem, hogy végignéztem az előadást a Trafóban, aztán csak azt vettem észre, hogy már mindenki kiment a színházteremből, de én még mindig csak ilyen nagy szemekkel néztem, hogy úristen, ez mi volt? Kinyílt a világ, és akkor kezdtem el érezni, hogy másfelé megy az én utam. A másik ilyen előadás pedig az Operaházban volt, tízszer vagy tizenötször ment, és minden alkalommal ott voltam. Forsythe koreográfiája volt, azt hiszem, az volt a címe, hogy Középre kissé megemelve. Az egész darab szerkezete, a zenei világa olyan energiát tolt a néző felé, hogy ott is csak tátott szájjal néztem. Nyilván klasszikus táncosokra épült a koreográfia, de mégis valahogy máshogy használta a testet, sokkal jobban tekerte, csavarta, mint ahogy a Vaganova-módszer szerint ismertem. Hozzá egy nagyon modern, elektronikus, zajszerű zene. Az ezekhez hasonló meghatározó élmények, amik kibillentettek a korábbi gondolkodásból, kinyílt a világ. 

Balettmesteri diplomát is szereztél, már akkor tudtad, hogy nem csak táncolni szeretnél?
Elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha majd egyszer nem fogok már aktívan táncolni. Abban az évben indult klasszikus balett pedagógus képzés, és úgy voltam vele, hogy beiratkozom a másoddiplomáért. Egy olyan csoportban voltam, aminek a tagjai az Operából jöttek, például Lőrinc Kati volt az osztálytársam. Nagyon jó hangulatú csapat és három év volt. Utána használtam is a diplomámat, két évig tanítottam egy vidéki alapfokú művészeti iskolában. Volt két óvodás és egy kisiskolás csoportom. Nyilván nem a száraz Vaganova technikát erőltettem, hanem inkább a tánc és a zene szeretetét szerettem volna átadni nekik, és egyfajta képességfejlesztés volt, de már pedzegetve nekik a balett alaplépéseket és pozíciókat.

2010-ben készült az első koreográfiád, milyen indíttatásból, kikkel?
2003-ban láttam az Órák című filmet. Olyan hatással volt rám, hogy éreztem, még dolgom lesz vele. Nagyon hatott rám a hangulata, a képi világa, a zenéje, a vágások. Aztán telt-múlt az idő, és leszerződtem Barta Dórihoz Egerbe, az egri színház táncművésze lettem, és ott adódott egy olyan lehetőség, hogy készíthettem egy saját egész estés előadást. Akkor már több kisebb koreográfián túl voltam. Leöltem beszélgetni Lisztóczky Hajnal barátnőmmel, aki sokáig Bozsik Yvette-nél volt szólista, ő egyfajta mentorom, külső szemem, és mondtam neki, hogy szeretnék darabot csinálni. Erre Hajni azt válaszolta, hogy jó, de mondd el, hogy mit akarsz? Nem tudtam elmondani, nem tudtam magam kifejezni. Két év kellett, mire ezt jelenetenként, mondatonként kiszedte belőlem. Ez alatt a két év alatt tudatosan vagy tudattalanul dolgozott bennem ez az egész. Így jött létre az első rendezésem Egerben, a stúdiószínházban. Ami még érdekes volt, hogy Barta Dóri volt a darab egyik főszereplője, aki a főnököm volt. Ez a szituáció új volt nekem, hogy a saját főnökömet instruálom, és rendezem, sőt, mivel én is benne voltam egy kisebb szerepben, még táncolok is vele. Ezt meg kellett tapasztalni, meg kellett élni, jó, hogy ez így alakult. 2010. december 18-án volt a bemutatója. Csizmadia Tibor, az akkori igazgató, azt mondta, hogy jó, csináld, lesz belőle egy vagy két előadás, aztán annyira jól fogadta az egri közönség, és jó kritikákat is írtak róla, hogy az Idők folyamán című darabom minden hónapban két előadással a színház repertoárján maradt.

Azóta is jellemző rád, hogy ilyen sokáig érlelsz egy gondolatot, mire darab lesz belőle? Mennyire tartod magad termékeny koreográfusnak, mi az ideális számodra, ha milyen sűrűn jelentkezel új bemutatóval?
Sokáig rágódom, agyalok, ötletelek darabokon. Kutatómunkával kezdem, majd zenei anyagok hallgatása, válogatása következik, de ez mindig helyzet- és darabfüggő. Szeretek időt adni magamnak, hogy kitisztuljon bennem minden a darabbal kapcsolatban, szeretek felkészülten bemenni próbálni a terembe.  Megkaptam már, megírta egy „kritikus”, hogy én az egyik színház házi sztár koreográfusa vagyok, mivel háromhavonta jövök ki új bemutatókkal. Utánanéztem, és minimum 5-6 hónap telt el a premierek között. Ha a „kritikus” tudná, hogy milyen egyeztetések, harcok mennek a befogadó helyekért és azok időpontjaiért, akkor lehet, hogy ő is máshogy állna a dolgokhoz. Én általában ősszel és tavasszal szoktam bemutatót tartani, ha a támogatási keret ezt lehetővé teszi, persze ezek a premierek is minimum fél éves előkészületet igényelnek, kell hozzájuk az ötletelés, hagyni, hogy érjen magamban dolog. Azt gondolom, ha megtalál egy lehetőség, azt mérlegelem, megfontolom, és belevágok. Volt már olyan, hogy eltoltam egy darab létrejöttét, mert akkor nem voltam fizikailag és mentálisan olyan állapotban, hogy egy új, nehéz fajsúlyú előadást létrehozzak.

feledi

A Feledi Project valójában micsoda: egy valódi társulat, vagy inkább egy tagjait időről időre vagy projektről projektre változtató alkotói közösség?
Az utóbbi, ezért sem akartam company vagy társulat vagy ezekhez hasonló ma divatos szavakat használni, mert számomra a társulat azt jelenti, hogy van X számú ember, akiknek havi szinten tudok fizetést adni.  Ezért is Feledi Project, mert projekt alapon működik. A mai rendszer olyan, hogy nehéz is lenne megtenni azt, hogy azoknak, akik velem dolgoznak, és 90%-ban benne vannak minden előadásomban, havi fizetést adjak. Nyilván én is vágynék arra, hogy azt mondjam valakinek, adok 300-500 ezret havonta, és csak nekem dolgozol, de ez a mai helyzetben nem megoldható. 

Szeretnél azért egyszer igazi társulatot?
Ezen sokat szoktam gondolkodni. Nyilván, ha meglenne az infrastruktúra a csapat mögött, akkor azt mondanám, belevágok. Most mindent egyedül csinálok, és nem vennék egy ilyen súlyt a nyakamba: működési pályázat, elszámolás, ellenőrzés, ez egy külön teljes embert kíván, aki bent ül az irodában, és ezeket intézi. Azt érzem, hogy túl sok macerával, nyűggel és papírmunkával járna.

Az a kérdéskör, ami az Órák kapcsán foglalkoztatott, mennyire visszatérő nálad?
Majdnem mindegyik darabomban ott van a halál közeliség gondolata vagy témaköre. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy talán azért foglalkozom ezzel ennyit, azért áll közel hozzám, hogy jobban fel tudjam magam készíteni arra, ha már nem lesznek a szeretteim. Emellett eleve nem vagyok egy vicces figura, inkább befelé forduló, depresszív alkat. Az előző gondolatnak ellentmond, hogy másfél éve meghalt édesapám, és rájöttem, hogy nem lehet egy ilyenre felkészülni. Lehet, hogy fejben azt gondolod, te most kemény leszel, nem fogsz sírni, mostantól te vagy az egyetlen férfi a családban, neked kell ezt végigvinni, és ott lenni mellettük. De abban a pillanatban megsemmisülsz. Oké, hogy megpróbálod magad e köré a téma köré felépíteni, és ezáltal valahogy erősebbnek lenni, de abban a pillanatban egyszerűen nem tudsz. Foglalkoztat az elmúlás gondolata, saját magamon is érzem a változást, ahogy mi is változunk, az időjárásban is, azon, hogy ahhoz képest, ahogy annak idején elkezdtem az első darabomat, most hogy alkotok. Mik azok, amik jobban izgatnak, vagy más van fókuszban. De valahogy mindig ott van az ember és a lélek, az emberi érzékenység, ezek ilyen állandó fogódzkodók nekem.

A darabjaid kapcsán lehetne még említeni a közösségen belüli viszonyokat, a férfi-nő kapcsolatot, az ember helyét a világban mint visszatérő kérdéseket.
Igen, ezek mind visszatérnek, valamikor fókuszálva csak a férfi-női kapcsolatra, valamikor egy nagyobb csoportra, közösségre. Az új darabomban is a közösségi szellemet vizsgálom, a hatalmi harcokat, a ragaszkodást, a kiválást, mi van akkor, ha valakinek más a véleménye, hogyan viszonyul a csapat az egyénhez, kirekeszti, vagy elfogadja. Egy csomó érdekes viszonyt, helyzetet próbálunk meg feldolgozni, amik a mai világban is érnek minket.

 feledi2

Az Öngyilkos érzelmek című előadás kapcsán olvastam a honlapodon, hogy életedben néhányszor átélhettél tiszta pillanatokat, mik voltak ezek, és mitől következtek be?
Voltak az életemben olyan pillanatok, amikor tényleg nagyon mélyen voltam. Amikor azt érzed, hogy igazából minden mindegy, bármi jöhet, olyankor más szemmel tudsz fölfelé nézni. Lehet, hogy éppen ez a pillanatnyi helyzet ad erőt ahhoz, hogy tovább csináld. Senki nem él úgy, hogy végig toppon van. A hullámvölgyek jönnek-mennek, belekerülünk ilyenekbe, és ezekben tudunk a leginkább tisztán látni.

 Táncolsz még mások vagy a saját darabjaiban?

Táncolok a sajátjaimban, elsősorban költséghatékonysági szempontból, másrészt nagyon kevés a fiú táncos, aki meg nagyon jó, az nyilván külföldön próbál szerencsét. Dolgozom Bozsik Yvette-nél pár előadásban, régebben Fenyves Márk és Pálosi István gyerekdarabjaiba ugrottam be, Barta Dórinak voltam benne előadásaiban, aztán mivel ő elment Kecskemétre, nehéz volt az ingázás. Egy időben nagyon szerettem volna Frenák Palival dolgozni, be is jártam hozzájuk tréningezni, aztán valahogy mégis elmentünk egymás mellett, és akkor el is engedtem a dolgot, gondoltam, valamiért így kell lennie. Aztán 1999-ben felújította a Gördeszkákat, és abba elhívott. Érdekes, mert Palinak ez egy teljesen más hangvételű darabja, nem csapongó, dinamikus, hanem sokkal inkább egy szerkesztett, vonalas mozgásvilág jellemezte. Azóta is mondom neki, hogy ha akár csak egy magas sarkúban át kell sétálni a színpadon, akkor szóljon, és átsétálok. Gergye Krisztiánnal is dolgoztam, a Happy Ending című félig prózai, félig zenés, táncos darabban. Tehát még úgymond aktív táncosnak tartom magam. 

 feledi3

Sok magát koreografáló alkotó nehéznek tartja ezt a kint és bent állapotot, nálad ez ezek szerint visszatérő helyzet, könnyen kezeled?
Ez darab- és helyzetfüggő. Most is benne vagyok az új darabban, és az a jó, hogy rengeteg csapatmunka van, és csak integrálnom kell majd magam. Az egész darabot kell látnom, felpakolni a jeleneteket, és lesz egy pont, amikor már áll a váz, akkor el kell engednem, és belehelyeznem magam mint táncos. Nagyon nehéz egy ilyen helyzetben, hogy ne azon kattogjon az agyam, hogy a világítás jókor fog-e bejönni, a zenész azt játssza-e, amit kell, a fiatalok jó helyen vannak-e – ugyanis most vannak fiatal gyakornokok a Táncművészeti Egyetemről. Izgulsz a többiekért, nehéz ilyenkor csak magadra figyelni.

Rendszeresen fellépsz és tanítasz az Egyesült Államokban, ez hogyan alakult?
Két évente Düsseldorfban van egy nemzetközi táncvásár, ahol öt évvel ezelőtt kint voltam a Nemzeti Táncszínház szervezésében. Ott ugye rengeteg promóter, együttes van jelen, rengeteg kapcsolatot tudsz kialakítani. Igazából onnan jött egy amerikai kontakt, akivel felvettük a kapcsolatot, és így jött a meghívás is, hogy lépjünk fel New Yorkban, a Dumbo Dance Festivalon. Ez egy művészeti fesztivál, amin négy nap alatt kb. 70-75 együttes és 300 táncos lép fel szólókkal vagy duettekkel. A fesztivál semmit nem fizet, azt mondják, neked ez egy lehetőség, hogy meg tudd mutatni magad, mert ott is rengeteg promóter, színházvezető vagy művészeti vezető van. Innen jött a meghívás Santa Barbarára, ott is felléptünk, és olyan jól sikerült a bemutatkozásunk, hogy a következő évben, tavaly meghívtak az ottani egyetemre, hogy a végzős táncművészeti osztálynak tartsak egy mesterkurzust. Ha minden jól megy, jövőre a vizsgakoncerte akár egy kisebb koreográfiát is össze lehetne hozni. Sőt, már az is felmerült, hogy kivinnénk egy előadást. Az elején nem volt semmi támogatásunk külföldi fesztiválon való megjelenésre, és akkor különböző közösségi oldalakon elkezdtünk gyűjtést szervezni. Beleraktam a saját pénzemet, a saját repülőjegyemet így vettem meg, Horváth Zitáéra pedig összegyűjtöttük a pénzt ismerősök által, sok kicsi sokra megy alapon. New Yorkban voltak ismerősök, akik elszállásoltak, aztán igénybe vettük a nagykövetség segítségét, a következő évben ők béreltek nekünk hostelben szobát. Most már szerencsére kaptunk támogatást arra, hogy a kijutásunkat, az utazást finanszírozni tudjuk.

Miben más az ottani táncélet, mint a hazai vagy az európai?
Teljesen más. Az amerikai közönség szerintem nagyon prűd, ott inkább a modern vagy a szépen táncolt koreográfiák vannak divatban. Nagyon fizikális koreográfia kevés van. Mi is célzottan olyan darabokkal megyünk ki, amik nem olyan fizikálisak, hanem inkább finomabbak, az ottani szájízre vannak koreografálva. Az ottani közönségnek azt is jó előre jelezni kell, ha az előadásban meztelen jelenet van, hogy felkészülhessenek erre, ne érje sokként őket. Másrészt Amerikában szerintem nagyon befolyásolják ezt a tehetségkutató műsorok, amik inkább a show és a modern tánc között lavíroznak az európai kortárs, fizikálisabb táncokkal ellentétben. Nagyon erős náluk a klasszikus balett is, Oroszországból rengeteg mestert hívnak meg, hogy a műfajt erősítsék.

Legújabb Hat tánc című bemutatód az Oláh Dezső Trióval közös produkció. Nem először dolgozol élő, sőt klasszikus zenével, ez miért lényeges számodra? Milyen szerepet tölt be a koreográfiáidban a zene?
Az élő zenének nagyon nagy ereje van. A Prozódia kapcsán tapasztaltuk meg, hogy effektíve érezhető volt a próbateremben, hogy jön feléd az energia, és fölszegez a falra. Másrészt benne van a szabadság és a nehézség is. A szabadság az, hogy van egy ilyen szabad életérzésed, ugyanakkor pedig mind a két félnek, a táncosnak és a zenésznek, nagyon kell oda-vissza koncentrálnia. A Prozódiában és most a Bartók-darabban is vannak improvizatív részek, ami egyrészt izgalmas, másrészt nagyon erős koncentrációt igényel. Most a zenészeket másképp is akarom használni, úgy, hogy a zongora például nem csak egy helyben áll, hanem mozgatjuk a zongoristával együtt. Mondtam is nekik, hogy kezdjék el magukat lelkileg felkészíteni, hogy nem csak állni fognak, hanem különböző helyzetekbe fogom őket hozni. Meglátjuk, hogy ez majd működik-e vagy sem. Dezső mondta is, hogy lesznek olyan részek a darabban, amikor nem a billentyűkön fog játszani, hanem a húrokat fogja ütögetni, pengetni, citeraként fogja használni. Mondtam, hogy szuper, én abszolút nyitott vagyok minden ilyen dologra. Hál’ Istennek az év úgy alakul, hogy decemberben a Dohnányi Zenekarral lesz egy újabb bemutatóm, a 120 fős szimfonikus zenekarral Respighi A varázsdoboz című művét mutatjuk be közösen.  Jövőre is lesz egy szintén élő zenekaros produkciós, amit most kezdtünk el. Nyílni fog egy új tér, egy stúdiószínház, oda majd egy vonósnégyessel szeretnék egy előadást készíteni.

Úgy tűnik, az élő zenén belül is a huszadik századi, magyar klasszikus zene érdekel.
Pont valamelyik nap mondtam az egyik ismerősömnek, hogy kipróbálnék valamilyen elektronikus, akár improvizatív elektronikus zenét. A Mozart- és Beethoven-zenék is inspirálnak, foglalkoztatnak. Talán a darabok és a helyzetek kapcsán érzem azt, hogy a huszadik századi vagy századfordulós zenék jobban illenek hozzájuk. Használtam Beethoven  zenét, de ott valahogy magának a jelenetnek annyira megvolt az archaikussága, a táncosnőt, Zitát temperában mosdattam meg, hogy ennek a kettőnek a kontrasztja működött, és nem éreztem porosnak a jelenetet. A mocskod, temperás naturalitás és a klasszikus Beethoven  zene valahogy egy egésszé vált.

 

Az interjút készítette: Halász Glória
Fotók: Lékó Tamás