A honlapodat böngészve szembetűnik, hogy az angol mellett nincs magyar verziója. Magyarországgal már nem is kalkulálsz?
Ez leginkább praktikus kérdés, egyszerűbb volt angolul elkészíteni, mint két nyelven. Javarészt persze külföldön lépek fel, ezért tényleg kézenfekvőbb az angol nyelv. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem adok arra, itthon hogyan jelenek meg, vagy esetleg el akarok bújni.
Ha a naptár menüpontra kattintunk, azért elég egyértelművé válik az ok: nagyrészt külföldi előadások vannak feltüntetve. Milyen az arány?
Körülbelül tíz a kilencven százalékhoz, tehát nagyon jelentős az eltolódás a külföldi előadások irányába. Szerencsére mostanában kicsit bővül a repertoár, több lehetőséget kapok itthon. 2009-ben például egyetlen előadásom sem volt, 2010-ben jobb volt a helyzet, most úgy néz ki, még több lesz. Nekem fontos, hogy ne csak külföldön, hanem itthon is játszhassak. Azt tapasztalom, Magyarországon nagyon zártak az emberek. Nemrég elküldtem egy neves hazai fesztiválra a nevezésemet e-mailben, méghozzá kétszer, és semmilyen választ nem kaptam. Nem tudom, min múlik, hogy válaszolnak-e, mindenesetre rossz ez a hozzáállás. De tényleg nem szeretnék panaszkodni, mert egyre jobb a helyzetem.
Ízlésbeli különbség ez az itthoni és a nemzetközi táncélet között?
Egyszerűen nyitottabbak külföldön, nagyobb a repertoár, szélesebb a választék, ezáltal befogadóbbak. Itthon túlságosan közel vagyunk egymáshoz, hasonlóak a produkciók, a mentalitás, ha valaki mégis kilóg, akkor a világ más részén kell szerencsét próbálnia. Különös, hogy bár ide tartozom, egy világot kell megkerülni ahhoz, hogy halljanak rólam. Van egy jó példa, nemrég valakinek elmondtam, milyen sok helyen jártam külföldön, milyen díjakat nyertem azokon a helyeken, azután teljesen figyelmen kívül hagyta. Tehát ahhoz, hogy elhiggye, nem tőlem kell hallania, hanem másoktól vagy külföldiektől. Ez valamiféle sznobizmus, ami azért különös, mert éppen az ország határain túl nem találkozom ilyesmivel.
Tehát a kapcsolatok jobban számítanak, mint a teljesítmény?
Ha például külföldön, akár idegenként, beadok egy pályázatot, ötven százalék esélyem van rá, hogy bejöjjön. Nálunk sokkal összetettebb a dolog, lobbi, kapcsolatok, nem kizárólag a tehetség kérdése.
Ha ennyire független vagy a hazai szcénától, az őket ért válság téged nem is érintett?
Természetesen rám is hatással volt a megvonás, hiszen nagyon szükségem lenne arra a pénzre. Ebből a szempontból is fontosak a nemzetközi lehetőségek, bár sokszor ingyen lépünk fel, csak az útiköltséget fizetik.
Miért nem teszed át a székhelyedet egy olyan országba, ahol több a lehetőség?
Én nagyon jól érzem itt magam, soha nem hiányzott, hogy benne legyek a fősodorban, Juhász Anikóval, korábbi alkotótársammal sem erre törekedve dolgoztunk. Viszont most sokat számít, hogy külföldön megismerhetek új arcokat, új lehetőségeket, mégis hazajöhetek Magyarországra. Számomra egy fesztivál ma is ugyanolyan jelentőségű, ugyanannyira izgatott vagyok, mint amikor életem első vendégszereplésén voltam Lengyelországban.
Visszagondolva mindarra, ami eddig elmondtál, meglepetésként is érhetett a Lábán Rudolf díj.
Nem feltétlenül, én a Bloom! City című előadását és a saját darabomat tartottam a leginkább esélyesnek. Elég sok előadást néztem meg az elmúlt időszakban. Külön örülök annak, hogy a Tao Te sokszor lesz majd műsoron a következő időszakban, például egy turné keretében két hét alatt hatot fogunk belőle játszani.
Nyugodtan lehetsz szerénytelen: milyen erények miatt emelkedett ki a produkció?
A visszajelzések alapján sokan frissnek, szellemesnek, kreatívnak találják, és ami a legfontosabb, az előadás közben történik velük valami, aminek nagyon örülök. Többen mesélték, boldogan, mosolyogva hagyják el a nézők a színházat. Már régóta szerettem volna hasonló darabot készíteni, de nem volt kivel, és nyilván meg is kellett érnem arra, hogy megszülethessen. Végül megtaláltam Dózsa Ákost, már a Dűnék című előadás próbafolyamata alatt tudtam, hogy vele szeretném folytatni.
Számodra miről szól a Tao Te?
Nagyon nehezen tudok a táncról beszélni, ez talán kiderült már. De ha mégis össze kéne foglalni, akkor az útkeresésről és az útkereszteződésekről. Igazából semmi különös, két ember hangulatát festi meg, az ő útkeresésüket és a barátságukat. Emellett szabadon értelmezhető, ha magát az alapművet elolvassa valaki, akkor abból is csupa általános, de értékes bölcsesség szűrhető le.
A szóló és a duett forma, néhány kivétellel, erőteljesen jellemzi a pályádat. Ennek mi az oka?
Ennek sajnos anyagi okai is vannak, nem kapok annyi támogatást, hogy mondjuk egy négyszereplős előadást meg tudjak valósítani, de valóban szeretem a szóló műfaját, abban tudok leginkább kiteljesedni. A Stix 66 volt a közelmúltan ilyenféle összegzés, nagyon örülök, hogy elkészülhetett.
Az általad koreografált Dűnék és a MU Terminál számára készített B.A.H.A.P.Á. után várható volt, hogy az utad olyan produkciókkal folytatódik, amelyekben nem veszel részt szereplőként. Most mégis ilyenekről beszélgetünk.
Fiatal vagyok még ahhoz, hogy visszalépjek, előadói luxusnak tartanám. Mozognom, táncolnom kell, csak ehhez értek. Ha viszont valaki felkér egy koreográfia elkészítésére, akkor nem szeretek benne lenni az előadásban, inkább kívülről nézem.
Elégedett voltál ezekkel az előadásokkal?
A Dűne esetében csak súroltam, amit el szerettem volna érni.
Előfordult már, hogy előadóként kértek fel?
Ritkán esik ez meg, nagyon ritkán. Pedig nem tartózkodom tőle.
Mi az oka ennek?
Valószínűleg a múlthoz vezethető vissza. Amikor Juhász Anikóval dolgoztunk együtt, nagyon zártan működtünk, nem nyitottunk mások felé, nem is volt szükségem rá, hogy máshol táncoljak. Most már úgy látom, hogy fontos az együttműködés, hogy dolgozzunk egymással. De számomra az is nagyon lényeges, hogy az energiámat ne egy olyan projektbe fektessem, aminek nem látom a jövőjét.
Elképzelhető, hogy félnek attól az erős világtól, amit előadóként magaddal viszel a színpadra?
Számomra fontos az alázat, az egymásra figyelés, ezt magamtól és a velem dolgozóktól is elvárom, tehát nem valószínű, hogy átvenném a hatalmat a színpadon.
A kritikákban mindig kiemelik veled kapcsolatban, mennyire ösztönösen létezel a színpadon. Ezt hogyan lehet előhozni azokból, akikkel dolgozol?
Meg kell fejtenem a másik egyéniségét, az erényeit, a korlátait. A B.A.H.A.P.Á. fiatal előadóival például nagyon szerettem dolgozni, alázattal vettek részt a munkában, örömmel tanultak, figyelemmel lesték azokat a mozdulatokat, amelyekkel korábban nem találkoztak. Jól vették az akadályokat, és számos dolgot nyitva is hagytam a számukra. Fejes Ádám éppen az általam használt speciális mozgásrendszer miatt kért fel a MU Terminál keretében való munkára.
Külföldön rendszeresen tartasz workshopokat. Mit tanítasz a résztvevőknek?
Olyan módszerrel dolgozom, amiből kiderül, ki mire képes. Ez már a lazításnál látszik. Nem szeretek kezdőkkel dolgozni, amit én képviselek, képzettebb, erősebb táncosoknak való. A lényeg, hogy fizikailag bírják azt, amit kérek tőlük. Ne elégedjenek meg az első néhány mozdulatsorral. Pontosan ezt látom a hazai produkciókban, történik valami intenzív, utána pihenés, nincs fokozás. Pedig túl kell lépni valamin fizikailag, el kell hagyni a holtpontot ahhoz, hogy érezzek egy bizonyos állapotot.
Idegeneket hogyan lehet állapotba hozni?
Egy workshopon erre természetesen nincs lehetőség, marad a felület, vagyis a mozgás. A próbákon viszont van idő erre, ahogy említettem, meg kell ismerni a társakat. Magammal is megvívom egyébként ezt a harcot, szeptemberben fogjuk bemutatni a MU Színházban a Drakula című előadást, és már most azon dolgozom, hogy ősszel hozni tudjam majd a megfelelő szintet.
Olvasgattam a Tao Te című előadáshoz kapcsolódó kritikákat, és kicsit tragikomikusnak érzem, hogy még mindig szerepel bennük, hogy nem vagy képzett táncos, az utcai táncot vitted a pályád kezdetén a színpadra, és ehhez hasonlók. Tíz, a pályán töltött év után te hogyan éled ezt meg?
Az első négy betűig jutok, utána lapozok. Ritkán találkozom olyan írással, ami számomra is újat mond. De valószínűleg olyanoknak írják, akik még nem hallottak rólam. Tényleg különös több, mint tíz év után ezzel találkozni. Nem beszélve arról, hogy többször találkoztam már azzal, hogy breakeltem, utcai táncoltam, ahogy te is idézted, ami nem is igaz. Csak próbálkoztam, nem is tudtam, hogyan kell. Ahol felnőttem, a gyerekotthonban, egyszerűen fontos volt a tánc, egymás között és egymásnak táncoltunk, bennem már akkor kialakult, hogy vágyom az önkifejezésre. Vannak ugyan olyan általam használt elemek, amelyek felidézik ezt a világot, de inkább szabad jellegű táncnak nevezném.
Tíz év után nyilván majdnem irreleváns, ki honnan indult. Viszont az egy évtized alkalmat adhat az összegzésre: honnan indultál, és hova érkeztél meg?
Az említett szabadság átformálódott tudatossá. Az ösztönösséget persze mindig nyitva hagyom, de utána tudatosan formálom. Elég sok előadást nézek, függetlenül attól, hogy tetszenek-e vagy sem. Ezek is hatnak rám.
Ez sem igazán jellemző ebben a szakmában.
Pedig ráférne a kollégákra, hogy megnézzük egymást, vagy legalább egymást nézzük meg.
A Tao Te számodra az útkeresésről szól, ahogy mondtad. Te megtaláltad már a saját utad?
Van egy út, amelyen járok, nem egyenes, vannak rajta akadályok, amit lényegesnek is tartok, mert ezek átugrásával tudunk építkezni.
A gyerekkorból magaddal hozott önkifejezést, önmegmutatást is említetted mint motiváló erőt. A tudatossá válással ez is átalakult?
Sokan félnek attól, hogy megmutassák önmagukat. Inkább betanulnak egy koreográfiát, minthogy magukból táplálkozzanak. Én mindig úgy éreztem, ami bennem van, kimeríthetetlen.
Vágysz saját társulatra?
A jelenlegi anyagi helyzetemben ez elképzelhetetlen. Ha az ehhez szükséges mindenféle adminisztrációs körítéstől és a pénzhiánytól eltekintünk, akkor persze vágynék arra, hogy folyamatosan dolgozhassak négy-öt emberrel. Hozzá kell tennem, hogy a workshopok esetében harminc emberből számos alkalommal a végére körülbelül tízen maradnak, a kitartóak, az elszántak, a szakmájukat igazán szeretők. Ilyen fiatalokból állna az egyelőre képzeletbeli társulat is.
Itthon tartottál már workshopot?
Még soha, de ehhez hozzátartozik, hogy amikor itthon vagyok, akkor az energiámat a próbába fektetem bele. Pedig fontos lenne arra a mentalitásra nevelni a fiatalokat, hogy egy táncosnak fitten kell tartania magát, így képes újra és újra megújulni. Én például rendszeresen futok.
A futás miben segít?
Fizikailag és szellemileg is sokat segít, közben kizárólag arra gondolok, hogy a futás minél jobban menjen, hogyan osszam be a levegőt, hogyan nyújtsam a lépést ahhoz, hogy kibírjam a legközelebbi pihenőig.
Ez hasonlít a színpadon való működésedre?
Pontosan. Futás közben úgy osztom be az energiáimat, hogy bírjak erővel egy adott szakaszt, jó érezni eközben a fáradtságot, illetve azt, hogy túl tudok lépni rajta. Éppen ezt hiányolom a hazai táncosok esetében: mi van a fáradtságon túl? Pedig túl lehet lépni rajta. Sokszor érzem azt, hogy a Tao Te után még egyszer le tudnám játszani a darabot, sőt talán még jobban is, mert a holtponton átlépve jobban érzem magam.
És Dózsa Ákos is képes lenne erre?
Ő nem.
Köztetek van egyfajta „mester és tanítványa” viszony. Találkoztál már olyan előadóval, akivel azért szeretnél duettezni, mert már készen van, és nem neked kell előhoznod belőle a tartalékokat?
Én egyébként azt a visszajelzést kaptam, hogy Ákossal is egyensúlyban voltunk. A külföldi előadók között akadtak olyanok, akikkel szívesen dolgoznék, egyszer láttam például egy costa ricai táncosnőt, elképesztő volt. De egy ilyen együttműködés, és nem is kell feltétlenül Costa Ricáig nyúlnunk, számomra elképzelhetetlen, mert bár lehet támogatást szerezni egy előadás megvalósítására, de ha utána csak egy-két alkalommal tudjuk játszani, akkor nem akarok energiát fektetni bele.
Mit hozott és hoz majd 2011?
Az év nagyon jól kezdődött, egy szingapúri vendégszerepléssel. Készülök még Frankfurtba, Szlovéniába, Spanyolországba, Orléans-ba. Ezenkívül hozza a szeptemberi Drakulát, és hozta a Lábán Rudolf-díjat. Az átvételekor egyébként az egyszerű köszönömön kívül egyszerűen nem tudtam többet mondani, és amikor utólag gondolkodtam ezen, akkor nagyon sajnáltam, hogy nem jegyeztem meg, mennyire jó dolgom van nekem: táncolok, előadok, utazom, új emberekkel ismerkedem meg, mindez hatalmas lehetőség és megunhatatlan.
Az interjút és a fotót készítette: Halász Glória