A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

 

Kapásból talán már az idejét se tudjuk, mikor láthattunk annyira "táncos" előadást Szabó Rékától, mint amilyen a Tünet Együttes új bemutatója, a Nincs ott semmi. Lehetne hosszas eszmefuttatást írni az utóbbi időben kissé háttérbe szorult mozgáskomponista véna, érzék, hajlam, tehetség újbóli felmutatásáról, az ellenpontozásról. Arról, hogy Szabó Réka egy lebilincselő előadás keretében megmutatta, hogy bár izgalmasan messze kalandozott a kifejezés vizein, azért ő velejéig táncalkotó (is) maradt. Mindezt nem teszem, mert a Tünet Együttes, ez a folyamatosan izmosodó, gazdagodó műhely pontosan olyan összetett dolgokról, s dolgok által szól, amelyek elválaszthatatlanok egymástól. A már pályája korai szakaszában is szokatlan messzeségbe elkalandozó rendező-koreográfus művészi érése folyamán bebizonyította, hogy a kasztos, gettós, szócikkes gondolkodás nem csak tőle áll távol, de a hazai kortárs előadóművészet, tánc, független színház azon, örvendetesen egyre nagyobb alapsokaságától is, amellyel az elmúlt évek során együtt dolgozott.

A Nincs ott semmi elsősorban a mozdulatok nyelvén megfogalmazott munka, alkotó-előadói közt találkozunk a szerző régi, megszokott társaival, világának alkalmi vendégeivel, s Tüneti-szinten "újoncokkal" is. A játékban a tánc mellett megjelenő, azzal egyenrangú, együttműködő elem a videó, az interaktív képi technológia, amelyet az MTA SZTAKI Médiatechnológia Csoportja (Papp Gábor, Sárosi Anita, Vicsek Viktor) munkájával képvisel.

Személyesség, érzelmek, érzékek és technika több mint zökkenőmentes, nagyszerű együttlétének lehettünk tanúi e produkcióban. A Nincs ott semmi már ügyesen választott címével is megmozgatja az agyat. Rorschach-tesztként áll előttünk e titulus, melyről kinek gyerekkori rémképek, s a nyugtató szülői szó, kinek a nihil, a lemondás, vagy épp egy happy enddel zárult orvosi vizsgálat juthat eszébe. Kopogós, semleges, ezért sokféleképp értelmezhető szó-sor ez, még csak mondatnak se álcázzák. Hangulata alapvetően baljós, akárcsak az előadásé, bár ezt így, sommázva azért mégiscsak kockázatos kijelenteni.

A mű tágas terének mélyén, a rendezői balon monumentális, magában álló ajtó magasodik. A hófehér, egyszerű bejárat körül vastag, tekintélyes keret. Nem szobaajtó ez, annál több, nagyobb, jelentékenyebb. Mögötte erős reflektorok, melyek fénye hol a kitárt szárnyak mögül, hol azok résén, éles, keskeny pálcaként vetül a padlóra, vagy vakítón az arcunkba.

A fény- és tértervező Szirtes Attila és a jelmezeket jegyző Nagy Fruzsina döntő részben fekete-fehér, ám igen mozgalmas világot hozott létre a Trafó tágas színpadára. A Médiatechnológia Csoport teamje ugyancsak tartotta magát e puritán kombinációhoz.

Szabó Réka rendezése, mint bonyolult csipkeminta, visszatérő elemekkel, utalásokkal, aprólékos, sűrű textúrával és nagy, domináns motívumokkal dolgozik. A produkció előadói és a technológia, a mozgóképes látvány között létrejövő kapcsolatot alaphangon is csak a kivételes jelzővel tudom illetni. A multimédia, az interaktív látvány, illetve a tánc, az eleven hús mozgásának kombinációjával hosszú ideje kísérletezik a kortárs táncművészet, amint a színpadi mozgás, s általában az emberi mozgás is evidens módon foglalkoztatja a másik oldal kutatóit, alkotóit. A Nincs ott semmi kifogástalan minőségben, magával ragadó, legitim módon elegyíti a kettőt. Annyi blöff, mellébeszélés, ügyetlenkedés és félsiker után a Tünet Együttes produkciójában telitalálatként értékelhető a két nyelv, világ, lehetőség-együttes összeeresztése.

Ennek titkát a külön-külön is értékes, önmagában is nagyerejű koncepcióban látom. A koreográfia-rendezés a szinte megragadhatatlannak megragadásával gyakorol hatást a nézőre. Érzékelésünk bizonytalanságait, az ingatagot megtámogatni létrejött önkényes válogatást, szűrt befogadást, a lélektani délibábokat, torzképeket mutogatja az arcunkba kódoltan, szellemesen. A fejben továbbírt, továbbköltött történetek, fantazmagóriák, önvédelmi alapon összefabrikált valóságkép-mozaikszemek különös, de remekül strukturált szövevényéből valami rendhagyó és kivételes bontakozik ki. Konkrét, realista pillanatokkal, helyzetekkel nem találkozunk: néha, nagyritkán egy-egy elhangzó szó formájában koppint a fejünkre az előadás, s a realitás. A kérdőszó: "segíthetek?", például valamiféle a valóságból a játék szövetébe belecsempészett töredék a maga egyszerűségében. Hogy a színpadon e kérdést ki teszi fel, kinek, s miféle helyzetben, nos az már egy egészen más lapra tartozik.

Álomképek füzéreként is felfoghatjuk ezt a látványos, dinamikus játékot: kockáin lehetetlen, látomásszerű alakok, helyzetek sorakoznak. Ezek erejét a hatásos, olykor kifejezetten fenséges, vetített látvány tovább fokozza. Alakmás, aura, lélek, démonok kara, rémképek antropomorf kivetülése, olykor egész hadserege táncol a bőrön, a padlón: a formát nyert szorongás, rettegés, mint dekoratív bélyeg lüktet a kiválasztott, alávetett testen.

Az egymásba bújó, egymást vonszoló, támasztó és lerántó alakok lebilincselő játéka meglehetősen tág teret hagy a nézői fantáziálásnak. Egy-egy magányos figurába, kettősbe, össztáncba mindenki azt mozizhat bele - szabott keretek között - amit csak akar. A Nincs ott semmi ember-nyája számtalan tipikus élet- és konfliktushelyzet stilizált képeit mutatja. A ravaszul egymáshoz fűzött, egymásba bújtatott, összeoltott töredékek áradó gazdagsággal érkeznek elénk. Márkos Albert remekbe szabott, érzékeny, lélektani zenéje finoman irányítgatja érzékelésünket. A játék egyik legemlékezetesebb pillanatában a társaihoz hasonlóan kiválót alakító Nagy Andreát látjuk, amint két, egymásba fonódó, körbeforgó ovális fényfüzérben lépked, szökell. Kozmikus ugróiskola ez, interaktív játék felnőtteknek: a táncos lépéseivel, ugrásaival állítja meg, s indítja újra a finom virtuális kalárisokat. Márkos Albert e képhez olyan zenét írt, ami napokkal később is itt fészkel a fülemben: a Tipotá (görögül: semmi - a zeneszerző közlése) játékos, varázsos hangulatú kompozíció, érzéki tündérmese főcímdala. A játék drámába vált, mikor Vadas Zsófia Tamara, mint rivális lép a játékmezőkbe. Delejes látomást ad Góbi Rita, kit Vass Imrével bújtatott közös szkafanderbe a rendező. Kettejük közül a táncosnőt látjuk: álombéli rémként lép be a kapun, a vele közös nadrágba és felsőbe öltözött társa, mint fehér árnyék magasodik mögötte, fölébe - a ruhán belül.

Testek különös kivetülései, lenyomatai, a mozdulat bűvös technikával történő újraértelmezése: micsoda kaland önmagában is. Hogy a Nincs ott semmit nézve olykor hegyek mozdulnak meg a nézői bensőben - az a rendkívüli plusz. Magunkkal hurcolt, mindannyiunknak kijutott élmény- és ember-koloncaink, személyre szabott démonaink, múltunk láncrázó kísértetei, felejteni való, de kopni képtelen pillanatai elevenednek meg a színen (bizarr élmény, hogy én az előadást egy ilyesfajta saját múlt-árnylényemmel a hátam mögött láttam). Szabó Réka megoldást nem kínál érzékelésünk, emlékképeink csiszolására, de példákat nyújt a torzításra, szimbolikus képekben az arcunkba tolva helyzeteket. Rendezése minden tekintetben exportképes, nagy alkotás, kiemelkedő munka.

 

Szerző: Halász Tamás

Fotó: Lékó Tamás