A magyar táncművészeti és táncszínházi élet online magazinja.

Pár-, vagy válaszdarabnak született, de természetesen önmagában is megállni képes és értelmezhető a Duna Táncműhely Metszetek című, legújabb előadása. Juhász Zsolt koreográfus idén januárban mutatta be Fosszíliák című munkáját, négy nő, s egy férfi (saját táncosi önmaga) alakjára. Az újabb, ugyancsak természettudományos ihletettségű címmel illetett alkotást négy férfi és egy nő adja elő. A szereposztásban átfedés nincs, a két darab nem tükörképe egymásnak, nem akarja eltagadni összetartozását: egymás után szemlélve, „összegondolva” őket, számos egymásra utalást, közös pontot, rokon eredőt találhatunk köztük. A két előadást azonban időben hosszú hónapok választják el egymástól.

 

A Fosszíliák, a női előadás sors-költészet, tekintetek kánonja, melyben a játékosi személyiségek, a hordozott élettapasztalat alapvető súllyal bír. Négy, (hangsúlyosan) különböző hátterű, különböző korú táncosnő, s a fel-feltűnő férfi, a léha, a nyughatatlan, a támasz, a sokarcú, egyetlen másik játssza a történettelen történetet. Ott vetítéssel „festett”, illetve fényes, tükröződő fal közé zárt háromszög a játéktér, itt négy, keskeny, a magasból belógatott tüllsáv a négyzet alakú térben, melyet fehér vászonfelület zár be. Háromszög és négyszög – férfi és nő formái, ha megkockáztatható ez a kijelentés.

Egy-egy előadást minden egyes játékosa meghatároz – itt (amint a párdarabban is) erősen érezhető: Juhász Zsolt táncosaira szabta az előadást, nincs „második szereposztás”. A Fosszíliákban a létrehozott szerepek sajátabbnak tűnnek, szabászatilag feszesebben, drámaibban simulnak a játékosokra. A személyességet ott – a Metszetekhez képest – a tekintet, annak hangsúlyos használata is teszi. Bonifert Katalin, Bodor Ildikó, Maros Anna és Mándy Ildikó szeme villanásait most, hónapok múltán is élesen fel tudom magamban idézni. A Metszetek alakjaiét elkapni sem könnyű olykor.

A színlap három tételes műről beszél: pogány szertartást látunk, majd szerelmi beteljesülést, zárásul pedig „tragédiás-mitikus” kép kerül színre. Időrendben Vámos László, majd Bednai Nikolett és Soós András, végül Antonopoulos Georgios és Charitonidis Chariton a főszerepben. Nem egymás mellé pakolt képeket látunk, Juhász Zsolt nem izolál, vagyis nem váltják vezényszóra egymást a táncosok a térben: átjárnak, átlógnak, áttáncolnak egymás jelenéseibe.

 

 

 

A Refektórium terébe érkezésünkkor már él a színpad: film vetül a tüllsávokra és a háttérfalra. A mozgalmas felületen megtörő mozgóképen az Oktogon néma, ám így is fojtogató, ráadásul felgyorsított élete zajlik. Autók és villamosok húznak el a jól ismert szcénában, jön-megy a nép, a négy férfi egy-egy szövetsáv, s a rájuk vetülő filmdarabka mögött rejtőzik. A vetítés az előadás nagy részében jelentős szerepet kap teljes méretében, vagy apróra kicsinyítve: ilyenkor bélyegnyi szőnyegmintaként, megezerszerezve látjuk viszont a főváros mozgalmas terét. Máskor a táncosokról készült, real time, azaz jelen idejű, kamerák közvetítette képek úsznak a felületeken.

A vad tempóban nyargaló idő és a régvolt komótos, méltóságteljes, megfontolt világa, a vágyott, elképzelt, idealizált múlt és a fenyegető, kiürülő jelen áll szemben egymással ismét. Juhász Zsolt most is az elveszett(nek vélt) értékek nyomában jár, kutat.

A férfi-előadásban a múlt a nyers, vagy bölcs erő, a szerelemre gyengülés (akárcsak a hőre lágyulás) az archaikus lét, a csorbítatlan méltóság alakjában mutatkozik meg. Vámos László karcos, robosztus tánca az érzelmi és táncbéli eredetvidékre visz el: Bednai Nikolett és Soós András visszafogottan érzéki, elegáns kettőse képeskönyv-szerelmespár, antik képeket idéző, szinte biedermeier jelenés, minden, indázó mozdulatuk az összetartozást illusztrálja. Antonopoulos Georgios és Charitonidis Chariton jelenete pedig sokértelműen visz az antik mitológiák férfiösszetartozás-mítoszainak jól ismert, örök példatörténetekkel teli, halhatatlan világába. Testvérek, barátok, versenytársak, szövetségesek ők egyszerre, drámaian végződő jelenésük joggal címkéztetik „tragédiás-mitikusnak”

 

 

Az előadás – odaadással dolgozó táncosai ellenére – sem éri el a Fosszíliákban megnyilvánuló erőt, költőiséget, feszültséget és tanulságot. Tetszetős képei lassan, biztonsággal folydogálnak, alig találkozunk azokkal a bizonyos – beszippantó, magával rántó, a sajátként megélés érzetét keltő – pillantásokkal. Az erősen frontális (a remek ötlet: a háromszögletű tér jóvoltából), szinte a nézők közé vágódó játék a női-darabban, s itt: a (különböző értelemben) síkban maradó a férfi-műben, természetesen önmagában is ellentétpárt alkot. Utalhat a női és a férfi lélek közti – alkotói szemszögből ábrázolni kívánt – különbségekre. A metszetek jelentős lendületet az antik-tragédiák világát idéző, harmadik tételnél kap. A két görög táncos egy – általam görögként azonosított – dallamfoszlányra lendül feltartott karú körtáncba. A körnek legfeljebb egy negyed cikkelyét járják el. Itt, ezen a ponton szikrázik fel valami más, igazi, tétes feszültség. A kettő, a ketten lét motívuma, kérdése veszi át a főszerepet. Az ellentétpár, a polaritás, a versengés, azonosság és különbözőség képei sorakoznak a két táncos kirobbanó mozdulataiban. Antonopoulos és Charitonidis félmeztelen: kidolgozott, finoman megfestett testük, a zene, a tánc egyes motívumai, és persze, a nevük visznek egy egzakt, jól ismert múltba: a görög tragédiákéba. Az előadás valós magjának ez a kettős, a kettősnek ez a (játék végéig tartó) fele érzékelhető.

A jól kiválasztott három tematika három, jellegzetes helyzetben láttatja a férfit, mint olyat: Juhász Zsolt érzékeny, vívódó természetű alkotó, aki az őt körülvevő világot koreografikus „jegyzetlapon” igyekszik megragadni. Mozdulatokká formálja kétségeit, félelmeit, felfedezéseit. A Metszetekben feltárulkozó világ, a játék súlypontjai sokunkat megérintő kérdéseket boncolgatnak. Megjelenítésük itt, most erőben, érdekesség, feszültség tekintetében egyenetlenre sikerült, ám egységében olykor mégis megdolgoztatja a néző elméjét.

 

Szerző: Halász Tamás

Fotó: Dusa Gábor